Amikor Isten kegyelme nélkül vagyunk, olyankor magunkon kívül vagyunk, és összehasonlítva ezt az állapotot, a bűnbeesés előtti természetünkkel, nem vagyunk mások, mint a hóbortos az egészséges emberhez képest. Csak a kegyelemmel telt ember a természetes ember, ugyanis akkor ő több mint ember, romlatlan természetű, amelyben Isten kegyelme uralkodik és irányítja őt. Új Teológus Szent Simeon mondja: „A lámpás, habár meg van töltve olajjal és van kanóca, sötét marad, ha nem gyújtják meg lánggal. Így a lélek is, mely kívülről fel van ékesítve minden erénnyel, de nincsen benne a Szentlélek kegyelme és világossága, akkor eloltva sötét marad”. Mint ahogyan a nagy apostol is mondja: „Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok” (1 Kor 15,10). Kegyelem nélkül lenni olyan, mint Istentől távol lenni, távol lenni a valóságtól és a saját lényünktől is. A mi lényünk, a mi személyiségünk csak Istennel, Isten közelében erősíti meg valóságát és kapja meg teljes egészét. Ezért a vétkezőkre mint betegekre kell tekinteni, mint tehetetlen árnyékokra, valótlanokra és értelem nélküliekre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése