Sírni a bűneinkért

 

    Boldogok, akik sírnak, mondta az Úr. Boldogok, akik sírnak kérlelve az Isten Országát. Boldogok, akik sírnak szenvedve Krisztus hitéért. Boldogok, akik bűnbánatukban sírnak. Igazi bűnbánat nem lehetséges könnyek nélkül. Mivel mossuk le bűneinket, ha nem könnyekkel vagy vérrel (vértanúsággal)? Nagy Makariosznak kérelmet küldtek a nitriai szerzetesek, hogy jöjjön el hozzájuk, hogy ne kelljen nekik mindnyájuknak elmenni hozzá. Makariosz meghalgatta őket, és eljött. Az összes szerzetes körülvette őt és megkérték, hogy mondjon nekik tanulságos beszédet. Elsírta magát Makariosz, és könnyek közt mondta: „Testvéreim, szemeitek öntsék a könnyeket mielőtt elmentek oda, ahol könnyeink majd perzselik a testünket.” Ekkor az egész testvériség is elsírta magát.

Áldozat a felebarátokért

 

    Hogy felebarátai hasznára legyen, Szent Simeon elhagyta egyetlen evilági barátját és saját nyugalmas celláját a pusztában és együgyűnek tettette magát. Mesélik Lükurgoszról, spártai királyról, hogy nagy áldozatot hozott saját polgártársai hasznára. Ugyanis: ő szigorú törvényeket adott ki, megalapított egy teljesen új rendszert az ifjak nevelésére és az állami rendre. Amikor kiadta ezeket a törvényeket, akkor mondta saját polgártársainak, hogy Delphoi városába akar menni, ahol nagy szentély volt. Megkérte őket, hogy esküdjenek meg, hogy hűen betartják a törvényeit, amíg vissza nem tér. Amikor az összes lakos letette az esküt, Lükurgosz elhagyta saját országát és többé sosem tért vissza. Nagy áldozat elhagyni saját szülőföldünket, és készségesen élni idegenben, a felebarátaink hasznáért. Nos, mennyivel nagyobb áldozat önszántából elhagyni saját elméjét és folyamatosan együgyűnek tettettni magát az emberek előtt! Nem az esztelenség-e a legnagyobb idegenben tartózkodás, amelyet ismer az ember? És abban a rémületes idegenben élni évekig és évekig, és mindezt – a felebarátai hasznáért!

Az élő és holt lelkek

 

    Írva a nővére életéről, Szent Makrináról, Nazianzi Szent Gergely tartózkodott sorolgatni a csodáit, „nehogy én legyek, mondja, a tehetetlen emberek számára a hitetlenség bűnének okozója.” Ő tehetetleneknek nevezi azokat, akik nem hisznek. És valóban, semmi erőtlenebb nincs a hit nélküli embernél. A hitetlen hisz a holt tárgyak erejében és a holt természet őselemeiben, de nem hisz Isten erejében, sem Isten embereinek erejében. Ez lelki eltompultság, és ez az eltompultság egyenlő a lelki halállal. És így, az élő lelkek hisznek, a holt lelkek nem hisznek. Az élő lelkek hisznek Illés próféta erőteljes csodáiban; őket azok a csodák örvendeztetik és bátorítják, mert azok tudják, hogy az Isten erejének megnyilvánulása. Amikor Isten kinyilvánítja saját erejét a holt dolgokon és elemeken keresztül, hogy ne nyilvánítaná ki azt élő és szent embereken keresztül? Ami különösen megörvendezteti a hívőket, hogy Illés próféta élve jelent meg a Tábor-hegyen, az Úr színeváltozása idején. A földi életének ideje alatt, ez a nagy próféta bizonyítékokat adott az egyetlen élő Isten létezéséről, halála után pedig, méghozzá néhány évszázaddal később, megjelenésével a Tábor-hegyen, az embereknek nyilvános bizonyítékot adott az életről, a halál után.

A szemérmességről

 

    Legszebb dísz egy asszonyon a szemérmesség, minthogy az asszony szemérmetlensége a legtermészetellenesebb és legutálatosabb látvány a világon. Gyönyörű példát mutatott élete során a női szemérmességről Szent Makrina. Fiatal korában, súlyos seb keletkezett a mellén. Habár édesanyja tanácsolta neki, hogy mutassa meg sebét az orvosnak és keressen rá orvosságot, Makrina semmiképpen sem akart ebbe beleegyezni. Ő saját magát teljesen Istennek szentelte, és még gondolatában sem engedhette meg, hogy testét lemezteleníti emberek előtt, még csak édesanyja előtt sem. Egy éjszaka Makrina kedvesen imádkozott Istenhez. Szemeiből csordultak a könnyei az előtte lévő porba. Rendületlen bizalommal az Uralkodójában, ő ujjaival összegyúrta a port a könnyeivel, és azzal bekente a sebet. Másnapra egészségesen kelt fel. És amikor édesanyja nagy szomorúsággal jött be, hogy megnézze lányát, ő nem akarta megmondani neki, hogy Isten megyógyította (alázatosságból titkolva a csodát, amelyet ő maga tett imádságon keresztül), hanem megkérte anyját, mondván: „Meggyógyulok édesanyám, hogyha te a jobb kezedet kebleimhez teszed és ott a fájós helynél keresztet vetsz.” Odahúzta az anyja a kezét, és keresztet vetett arra a helyre, de már nem érezte a sebet, hanem csak a sebhelyet a beforrt seb helyén. Így rejtegette Szent Makrina a testét szemérmességből, a csodatevését pedig alázatosságból.

Mi kedvesebb Istennek?

    Mi kedvesebb Istennek: hőstett a pusztában vagy a könyörületes tettek? A sivatagban imádkozók azt gondolják, hogy az ember a nép között, akármennyire is jót cselekszik, mégis nehezen tudja megőrizni a tiszta szívét és az Istenről való elmélkedést. Az emberek között élő jótevők viszont azt mondják: az ember a pusztában túlságosan is a saját üdvösségével van elfoglalva, és nem segíti mások üdvösségét. Két egyiptomi vér szerinti testvér, Paisziosz és Izajás, nagy birtokot örököltek a szüleiktől, amit eladtak és a pénzt egymás között elosztották. Egyikük mindjárt szétosztotta saját pénzét a szegények között, szerzetes lett és elment a pusztába vezekelni, hogy béketűréssel, böjttel, imádsággal és elméje megtisztulásával a gonosz gondolatoktól mentse a lelkét. A másik testvér szintén szerzetes lett, de nem akart a pusztába menni, hanem felépített egy kis kolostort a város közelében, ahol kórházat nyitott a betegeknek, ebédlőt adott a nyomorban élőknek és pihenőhelyet a szomorúaknak. És teljesen a felebarátok szolgálásának szentelte életét. Amikor mindkét testvér meghalt, vita lett az egyiptomi szerzetesek között, melyikük teljesítette kettőjük közül, Krisztus törvényét? Nem tudtak megegyezni, ezért elmentek Szent Pambóhoz, és megkérdezték őt. Szent Pambó így válaszolt: „Mindketten tökéletesek Isten előtt; a vendégfogadó hasonló a vendégszerető Ábrahámhoz, a pusztában élő pedig a Szent Illés prófétához, ők mindketten Isten kedve szerint jártak el.” Nos, ezzel a válasszal nem volt mindenki megelégedve. Akkor Szent Pambó imádságban kérte Istent, hogy derítse ki neki az igazságot. És néhány napi imádság után, mondta Szent Pambó a szerzeteseknek: „Isten előtt szólok nektek, hogy láttam mindkét testvért, Paiszioszt és Izajást együtt a Mennyországban.” Ezzel befejeződött a vita, és mindenki elégedett volt.

Hogyan lehet Krisztusért vállalni a kínszenvedést?

 

    Ameddig a léleknek nem Krisztus lesz valójában a mindene, ami múlhatatlan és változatlan értékkel rendelkezik, addig az ember nem tudja vállalni a kínszenvedést Krisztusért. Hogyan tudott Szent Marina, a tizenötéves kislány elindulni a kínszenvedésre Krisztusért? Csakis úgy, hogy Krisztus volt a mindene, de valóban a mindene. Hogyan tudott Szent Julitta örülni, amikor látta saját hároméves fiát, Cirjéket meghalni Krisztus iránti hitéért? Azért, mert Krisztus volt mindene, de valóban a mindene... Íme, miképp beszél részletesen Zadonszkij Szent Tyihon (Krisztus és ember beszélgetésének példáján keresztül.) arról, hogy hogyan tud az embernek mindenévé válni Krisztus: „Akarsz-e jót magadnak? Minden ami jó, Bennem van. Akarsz-e boldogságot? Minden boldogság Bennem van. Gyönyörűséget akarsz? Mi gyönyörűbb Éntőlem? Nemeslelkűséget akarsz? Mi nemeslelkűbb Isten Fiától és a Szűztől? Magasságot akarsz? Mi magassabb a Mennyei Királytól? Dicsőséget akarsz? Ki dicsőségesebb Éntőlem? Gazdagságot akarsz? Bennem van minden gazdagság. Bölcsességet akarsz? Én vagyok az Isten Bölcsessége. Barátságot akarsz? Ki kedvesebb barát Éntőlem, ki lelkemet adtam mindenkiért? Segítséget akarsz? Ki tud segíteni Rajtam kívül? Vidámságot keresel? Ki tesz vidámmá Rajtam kívül? Vigasztalást keresel a nyomorúságban? Ki fog megvigasztalni Rajtam kívül? Békességet keresel? Én vagyok a lelki békesség. Életet keresel? Énbennem van az élet forrása. Világosságot keresel? Én vagyok a világ világossága.”

Az egyetemes zsinatokról

 

    Az egyetemes zsinatok az ortodoxok legnagyobb párbajai az eretnekségekkel. A mai dátumon az Egyház összességben megemlíti az első hat zsinatot, mégpedig: az első egyetemes zsinat Nikaiában 325-ben volt, amelyen 318 szent atya vett részt. Külön említik május 29-én és hetedik héten a húsvét után. Ez a zsinat elvetette az Áriuszi eretnekséget a Fiúisten ellen. A második egyetemes zsinat 381-ben Konstantinápolyban volt, 150 szent atyával. Külön említik május 22-én. Ez a zsinat elvetette Makedoniosz eretnekségét a Szentlélek Isten ellen. A harmadik egyetemes zsinat 431-ben Efezusban volt, 200 szent atyával. Külön említik szeptember 9-én. Ez a zsinat elvetette a Nesztoriosz eretnekségét az Isten Anyja ellen. Negyedik egyetemes zsinat Khalkédónban 451-ben volt, 630 szent atyával. Külön említik július 16-án. Ez a zsinat elvetette a monofizita eretnekséget. Ötödik egyetemes zsinat 553-ban Konstantinápolyban volt, 165 szent atyával. Külön említik július 25-én. Ez a zsinat elvetette az Órigenész eretnekségét. A hatodik egyetemes zsinat 680-ban Konstantinápolyban volt, 170 szent atyával. Külön említik január 23-án. Ez a zsinat elvetette a monotheléta eretnekséget. A hetedik egyetemes zsinatot Nikaiában 787-ben tartották meg, 367 szent atyával, ezt nem most említik, hanem külön, október 11-én. Ez a zsinat elvetette az ikonromboló eretnekséget. Ezeken a zsinatokon a Szentlélek működése által elítéltek minden eretnekséget, és megmagyarázták és megerősítették az ortodox hitet minden időkre.

Hálátlan vendég

 

    A vendéglátást más hitekben is megbecsülik, de a kereszténység a vendéglátást kiemelte, mint feladatot és kötelezettséget. Más oldalról a vendéglátás megköszönése sem kevésbé fontos feladat és kötelezettség a keresztényeknél. Aki megtanul hálás lenni az embereknek a vendéglátásért, az tudni fog hálás lenni Istennek is a vendéglátásért. Mert kik vagyunk mi itt a földön, ha nem Isten vendégei? Mi mások az angyalok is az égben, mint Isten vendégei? Mesélik Fülöp makedón királyról, hogy milyen rémísztően büntette meg saját udvari emberét a hálátlansága miatt. Elküldte a király az udvari emberét a tengeren túlra, hogy intézzen el neki bizonyos dolgot. Az udvari ember elintézte az ügyet és hajóval indult vissza. A vihar összétörte a hajót és az ember a hullámokba keveredett. Szerencsére ez a part közelében történt. Egy halász látta ahogy fuldoklik, odasietett csónakjával segíteni, és kivitte a partra. Amikor az ember helyrejött és megpihent, elment a királyhoz és elmesélte milyen szerencsétlenség érte a tengeren. A király megakarván őt jutalmazni, megkérdezte tőle mit szeretne, hogy kapjon? Az udvari ember megnevezve azt a halászt, mondta a királynak, hogy legjobban szeretné ajándékul annak a halásznak a tengerpart melletti birtokát. A király mindjárt teljesítette a kívánságát. Nos, amikor az udvari ember beköltözött a legnagyobb jótevőjének birtokára, akkor az kétségbeesve elment a királyhoz és mindent elmesélt és elpanaszolt. Mondta, hogy megmentette az udvari ember életét, ő pedig most kiűzte a házából. Hallva ezt a király, nagyon felbőszült a hálátlan udvari emberre és megparancsolta, hogy a homlokára forró vassal véssék bele: „hálátlan vendég”.

Fel kell vérteznünk magunkat

 

    A keresztényeknek fel kell vértezniük magukat az evilági botrányokkal szemben. Védekezniük kell minden csapás és kísértés ellen, hogy azok visszaverődjenek róluk. Ez a vért azonban nem készül el egy vagy két nap alatt, hanem sok fáradozás által kovácsolódik, hosszú időn keresztül, gyakorlással. Mit ér az összes erényünk, ha alávetjük magunkat az első kísértésnek? Nazianzi Szent Gergely erről szólva egy alexandriai majom példájával élt: „Alexandriában egy állatidomár megtanította arra a majmot, hogy igen élénken utánozzon egy színpadi táncosnőt. A színház látogatói dicsérték a majmot, aki táncosnőnek öltözve táncolt a zene ritmusára. Nos, amíg a nézők figyelemmel nézték a számukra új látványt, egy tréfás kedvű ember rá akart világítani számukra, hogy a majom – tudjon bármilyen szépen is táncolni – mégis csak majom. Amíg mindenki tapsolt a majom ügyességének láttán, a tréfás kedvű ember olyan édességeket dobott a színpadra, amelyeket a majmok különösen szeretnek. Mihelyt meglátta a majom ezeket az édességeket, elfelejtett a táncra, a tapsra és az értékes öltözetére figyelni, és mancsaival a finomság után kapott; és mivel a szoknya zavarta, elkezdte azt körmeivel tépdesni, hogy levesse magáról. És a nézők lelkesedését immár a körében nevetés váltotta fel.” Mindez pedig azért történt, mert a „táncosnő” álarca lehullt, és alatta a majom tűnt fel.

Az öltözködésről

 

    Az egyszerű öltözéket az ember ékesíti, a pompás öltözék az embert ékesíti. Az egyszerű öltözék az emberre, a pompás öltözék pedig önmagára hívja fel a figyelmet. A szenvedély a pompás öltözék iránt egyszerűen kiszívja és kiszárítja az ember lelkét. Ez az igazi oka annak, hogy miért állt az Egyház mindig a pompás öltözet ellen és ajánlotta az egyszerűséget. A számtalan keresztény szent közül egyről sem említik, hogy a pompás öltözéke segítette abban, hogy szentté váljon. Sok nagy és bölcs császár, nem csak keresztény, hanem pogány is, szerette az egyszerűséget az öltözködésben. Augustus Octavius császárról – aki az Úr Krisztus idejében született – ezt mesélik, ő egy egyszerű ruhát viselt, amelyet a felesége, nővére vagy lánya szőtt. V. Károly császárról mesélik, hogy olyan egyszerű öltözetet viselt, hogy az egyszerű lakosok is, akik alattvalói voltak, jobban öltözködtek nála. Philopoimen, a híres görög hadvezér egy alkalommal meg volt hívatva ebédre, bizonyos emberhez, akinek a házában azelőtt sosem járt. Philopoimen valamivel előbb ment el a vendégségbe. A házigazda még nem ért haza, a háziasszony viszont nem ismerte személyesen Philopoimentot, és látva őt teljesen egyszerű öltözékben, azt gondolta, hogy az Philopoimen valamely szolgája, akit előre küldött, hogy jelentse a hadvezér és férje megérkezését. Ezért megparancsolta neki, hogy vágjon fát. Philopoimen készségesen megalázkodott a parancsnak, és elkezdte vágni a fát. Amikor a házigazda megérkezett, és meglátta, hogy mit csinál a híres vendégje, megrémülve megkérdezte? „Ki merészelt Philopoimennek ilyen munkát adni?” Higgadtan válaszolt a hadvezér: „Az öltözetem”.

Az erőszak és az igazság szövete

 

    Az igazság szövete vékonyabb a selyemtől, de tartós és elszakíthatatlan, és mindkét világot magába foglalja; míg az igazságtalanság és az erőszak szövete vastag és könnyen szakad. Kijevi Vlagyimir nagyfejedelem idejében csak egy keresztény család élt Kijevben, Teodor Varjag és fiacskája, János. Amikor bizonyos szentségtelen bálványimádó ünnepség volt, akkor a kijevi pogányok, magától a démontól irányítva elhatározták, hogy Jánost, Teodor fiát áldozzák fel, mint áldozatot a bálványoknak. Amikor néhányan közülük elmentek és „isteneik nevében” felkeresték Teodort, hogy adja oda a fiát, Teodor ezt mondta nekik: „Hogyha élnek a ti isteneitek, jöjjenek el maguk és vigyék el a fiamat”. A felbőszült pogányok rárontottak Teodor házára, szétrombolták azt, és a romok alatt hagyták holtan, az Istennek tetsző Teodort és fiát, Jánost. Eddig tart az erőszak szövete. Az igazság szövete folytatódik: Vlagyimir nagyfejedelem hamarosan megkeresztelkedett, megkeresztelte saját népét is, és ugyanazon a helyen, ahol a háza és a sírja volt az első orosz keresztény vértanúknak, Teodornak és Jánosnak, templomot emeltetett az Isten Szentséges Szülőjének.

Mindig készenlétben állni

 

    A szerencse forgandósága akkor sújt legjobban, amikor váratlanul ér. Nos, aki várja a csapásokat, és előre felvértezi magát ellenük, érheti-e meglepetés? I. Nagy Károly császár megparancsolta saját fiainak, hogy tanuljanak valamilyen szakmát, a lányainak pedig, hogy tanuljanak gyapjút fonni, hogy legyen miből fenntartani magukat – hogyha megváltozna a gondtalan életük. Belizárt, híres nagy hadvezért és nagy győztest, az irigyek megrágalmaztak a császárnál, és a rágalmazás következtében megvakították, vagyonát pedig elkobozták. A vak Belizár, ült Róma kapuja előtt és alamizsnáért koldulva mondta a járókelőknek: „Adományozzatok Belizárnak, akit a siker magasra felemelt, az irigység pedig ledöntött és szemeitől megfosztott!” Katonasor, az ember élete a földön, mondja igaz Jób (Jób 7,1). Olyannak kell lenni tehát, mint az ébren lévő őr, készen állva mindenre ami megtörténhet. Mi az, ami nem történhet meg az emberrel? És még: Minden bajban reménykedni kell Istenben. Igaz Jób a szemétdombon és gennyben kiáltott: „Ha meg is öl engem, benne reménykedem! (Jób 13,15)”.

Üres kézzel jöttünk, üres kézzel megyünk

 

    A halálról való gondolkodás olyan, mint a hideg zuhany, amely oltja a szenvedély tüzét. A zsoltárköltő azt  mondja: Amikor egy gazdag és ünnepelt ember meghal, semmit sem visz magával, és dicsősége sem száll le utána a sírba (Zsolt 49,17). Ki ne szégyellné el magát azt látva, hogy néha még a pogányok is jobban megértik a mi földi létünk semmisségét, mint némely keresztények? Amikor Szaladin kalifa meghalt, végrendelete szerint a koporsója előtt hírnök ment kezében egy kopjával, melynek végére a császár egy ingje volt tűzve, és ezt kiáltotta: „A nagy Szaladin, aki meghódította egész Ázsiát és elérte azt, hogy tőle sok ország rettegjen, és aki császárokat győzött le, íme, az összes dicsőségéből és az összes alattvalói közül nem visz senkit és semmit magával, csak ezt a sivár inget.”

Az Isten gondviseléséről

 

    Sokan kérdezik önmaguktól, miért veszi el Isten e földi élettől a fiatalembereket, lányokat és gyerekeket, és miért nem engedi, hogy mindenki megöregedjen, és csak utána mennének el a halálon keresztül a túlvilágra? Ez Isten üdvgondozásának terve, az Ő szent gondviselésének akarata. Nos vannak példák az Egyház óriási tapasztalatából, hogy Isten néha azért cselekszik úgy, mert teljesíti azoknak a kívánságait és imádságait, akik kedvében jártak, és már a túlvilágon vannak, vagy pedig rokonaiknak. Szent Áder (szerzetesi fogadalma után Atanáz) jelentkezett feleségének, akit váratlanul elhagyott a három gyerekükkel együtt, és elment egy kolostorba, ahol meg is halt. Amikor az asszony kétségbeesett, először is az erőtlen gyerekek gondozása miatt, másodszor pedig az aggodalomtól a férjéért, mert nem tudta hol van, megjelent neki a férje a túlvilágról, fényes arccal és fényes fehér ruhában, és azt mondta neki: „Hagyd abba a sírást és az ellenem irányuló jajveszékelést; íme én magamhoz veszem tőled a gyerekeket (kettőt közülük), te pedig, ha akarod gondoskodj saját lelked üdvösségén.” Ugyanabban az időben és ugyanúgy megjelent ő Oszlopos Teodóznak, és mondta neki: „Három nap múlva elmegy az Úrhoz az idős aszkétanő, aki a közeli kolostorban él, te meg helyezd az ő helyére az én feleségemet, hogy aszkéta életet éljen szerzetesnőként abban a cellában. Maradjon vele a legfiatalabb gyerek, amíg fel nem nő: ő az én nyomaimban fog járni és Jeruzsálemben az apostoli trón örököse lesz.” És valóban minden úgy történt, mint ahogy mondva volt. Az idős aszkétanő harmadnapon meghalt, ugyanúgy az Áder két idősebb gyereke, a felesége pedig elfoglalta annak az idős asszonynak a celláját, a legfiatalabb fiával együtt, aki amikor felnőtt, Jeruzsálem pátriárkája lett.