Olykor az istentgúnyolók is megtérhetnek

 

    Isten a kigúnyolását nem hagyja annyiban. A gúnyolóit Isten, vagy megbünteti, hogy megjavuljanak, vagy olyanokká teszi őket, mint amilyeneket ők kigúnyolnak. Szent Porfiriosz először azáltal volt híres a pogányok körében, hogy gúnyolta a keresztényeket. Egy alkalommal, ő Hitehagyott Julianosz császár és kísérete előtt gúnyolta a keresztség szentséget. De történt valami, teljesen váratlanul. Amikor Porfiriosz víz alá merült és kimondta a szavakat, hogy ő keresztelkedik a Szent Háromság nevében; egyszer csak megváltozott a lelkülete, és ő valódi kereszténnyé vált. És a keresztény hit kigyúnyolása helyett elkezdte kipellengérezni a császárt az istentelen bálványimádásáért. Ezért kínzásnak vetették alá és lekaszabolták. Hasonló eset történt bizonyos Genézius komikus színésszel is, valószínüleg Dioklecián idejében. Genézius bemutatta a keresztény szertartást az összegyűlt pogány nép sokaságának és mulattatta őket tréfás ötleteivel. Nos, egyszer csak megváltozott, és fölkiáltott a nép előtt: „Én hiszek, és meg akarok keresztelkedni”. A nézők először azt hitték, hogy azok a szavak is a bohózatához tartoznak; de ő elkezdte ismételgetni a hitét Krisztusban. És amikor már a bíróság és maga a császár előtt is kitartó maradt Krisztus hitében, akkor megkínozták és megölték – így Krisztus gúnyolói is Krisztus vértanúivá válnak.

A jótettek másokat is jóra ösztönöznek

 

    Mint ahogyan a gyertya a gyertyától gyúlik, úgy a jótett is a jótettől. Egy bizonyos patricius meg akarta ajándékozni a templomot egy arany kereszttel, és elhívott egy fiatal és tapasztalt aranyművest, sok aranyat kimért neki és megrendelte a keresztet, amilyet csináltatni kívánt. A szegény aranyműves látva milyen áldozatot tesz patricius saját lelkéért, fellobbant a szíve Isten iránt, és úgy döntött, ő is hozzáteszi ahhoz a rakás patricius aranyához a saját tíz aranypénzét. Amikor elkészült a kereszt, patricius megmérte a keresztet, és súlyossabnak találta attól az aranytól, amelyet ő adott a fiatalembernek. És mindjárt elkezdte dorgálni a fiatalembert mint tolvajt, gyanakodva őrá, hogy eltulajdonított az aranyából és a helyére egy másik nehézfémet tett. Amikor a fiatalember látta, hogy patricius dühös lett, ő akkor bevallotta neki a tettét. „Hozzátettem én is az én aranyomból, mondta, mint az az özvegyasszony a két fillért, hogy veled együtt megkapjam a jutalmat Krisztustól.” Amikor meghallotta ezt a patricius, elérzékenyült szívében és mondta a becsületes fiatalembernek: „Mától kezdve a fiamnak tekintelek és az összes vagyonom örökösének.”

Esélytelen minden háború Isten ellen

 

    Mi történik Krisztus egyházának üldözőivel? Kérdezzétek meg Sault, az egyház üldözőjét, hogy mi történt vele. Nehéz neked az ösztöke ellen rugdalóznod, mondta az Úr Saulnak (Csel 26,14); és Saul megkeresztelkedett, és Pál lett. Mi lett Heródessel, a keresztények első üldözőjével? Mi Hitehagyott Julianosszal? Kegyetlen halállal végezték életüket, és fáradozásaik Krisztus ellen szertefoszlottak mint a füst. És így, az egész történelmen keresztül: egyes üldözők kereszténnyé válnak, mások pedig kegyetlenül elpusztulnak; egyikük és másikuk fáradozása is a kereszténység ellen semmivé válik, mint a füst. Hadrianus császár meghódítva Jeruzsálemet, bosszút akart állni nem csak a zsidókon, hanem a keresztényeken is, mert nem tett különbséget a keresztények és a zsidók között. A zsidókat világszerte szétszórta, és ahol Salamon temploma volt, bálványimádó templomot emelt. E mellett még Jeruzsálemet átnevezte Aeliusnak, a saját neve szerint, és megtiltotta, hogy bárki Jeruzsálemnek hívja. Golgotán templomot emelt a becstelen Venus tiszteletére, az Úr sírja helyén templomot emelt Zeusznak, Betlehemben pedig templomot Adónisznek. Milyen szomorúan érezhették magukat az akkori keresztények, látva szentélyüket íly módon megalázva? De mi volt a végén? Hadrianus császár kegyetlen halállal végzett, a bálványimádó templomokat pedig Ilona császárnő és Konstantin császár uralkodásának ideje alatt eltávolították és a helyükre gyönyörű keresztény templomokat építettek, amelyek a mai napig megvannak. Nehéz az ösztöke ellen rugdalózni. Óh milyen kétségbeesően reménytelen minden háború Krisztus ellen.

Istennel semmit sem nélkülözünk

 

    Milyen kell, hogy legyen az ember kapcsolata Istennel? Folyamatos és szüntelen. „Ragadj Istenhez, mint fiú az atyához”, tanácsolja Szent Antal. Szent Alon pedig mondta: „ Hogyha az ember nem helyezi szívébe, hogy rajta és Istenen kívül senki más nincsen a világon, nem bírja megszerezni lelkének a nyugalmat.” Az egyedüli Isten elegendő, túlságosan is elegendő mindenre, amit az emberi szív megkívánhat. Boldog Teodóra szó nélkül elfogadott egy idegen gyereket, amelyet rágalmazói a nyakára varrtak, mintha az az övé lenne. Ő azt a gyereket szeretettel felnevelte és Istenfélelemre oktatta. Halála előtt, pedig ezzel a tanáccsal látta el őt: „Mi többre van szüksége az embernek Istentől, és az isteni szeretetétől? Ő a kincsünk, Ő a gazdagságunk, Ő az eledelünk és italunk, Ő az öltözetünk és fedélzetünk, Ő az egészségünk és erősségünk, Ő a mulatságunk és boldogságunk, Ő a reményünk és bizalmunk. Őt igyekezzél megszerezni, fiam. Hogyha megszerzed az egyedüli Istent, az elég: nagyobb lesz Vele az örömöd, még annál is, ha az egész világot megszereznéd.” Mondván ezeket, Szent Teodóra, nem mondta ezt sem könyvből, sem másnak meséiből, hanem saját tapasztalatából. Hét évet élt ő elűzve és megvetve minden embertől, és ez idő alatt ő megtapasztalta, hogy Isten neki a mindene, és hogy az egyedüli Isten elegendő mindenre, amit az emberi szív megkíván.

Ne álljuk útját az Isten szolgálatának!

 

    Ne akadályozzunk meg senkit a tökéletes odaadásban, aki Isten szolgálatába akar állni. Sok szent nő, aki menekülni akart a házasságból, és Istennek akarta szentelni magát, ők üldözve és akadályozva voltak a férjeik által. Általában a végén ezek az asszonyok győztek, mivel rendíthetetlenek maradtak szándékukban, és gyakran felébresztették férjeik lelkiismeretét, és így őket is az üdvösség útjára terelték. Szent Teodórának kellett legóvatosabban bujkálnia a férjétől, amiért férfi ruhába öltözött, majd egy férfiak lakta kolostorba vonult. De voltak értelmes férjek is, akik jóváhagyták a feleségük szándékát, hogy eltávolodjanak a világi élettől, és teljesen Istennek szenteljék magukat. Frigyes császár eljegyezte szűz Cseh Ágnest. Nos, ő sehogy sem egyezett bele a házasságba, amiért megszegte az eljegyzésüket és kolostorba szökött. Akkor az értelmes császár ezt mondta: „Ha ő egy másik halandó férfi végett hagyott volna el, én bosszút állnék; de így nem szabad sértettnek találnom magam, mert ő helyettem a Mennyei Királyt választotta.”

A madarak és a szent nők

 

    Bátorságot és türelmet, amelyet példákban mutatott be sok ezer keresztény vértanúnő, megvilágították ragyogó dicsőséggel mindegyik oldalát a keresztény egyház történetének könyvét. Nos, amennyire csodálatraméltók ezek a példák a készséges vértanúnőkről, nem kevésbé csodálatraméltók a példák az ismert és ismeretlen keresztény aszkétanőkről is. Mert az aszkézis semmi más, mint hosszantartó szenvedés. Pál, a Monemvaszia püspöke, átadott az utódoknak egy tanúságos példát az aszkétanőkről. Amikor ő még a világban élt, és a császári adót szedte össze, megtörtént, hogy megszállt egy kolostorban. Látva, hogy a hollók nekiesnek a gyümölcsfáknak, törik azok ágait a gyümölccsel együtt, és úgy azt elviszik, elcsodálkozott ezen, és a szerzetesekkel együtt elindult utánuk, hogy meglássa, hova viszik azt a gyümölcsöt. Gyalogolva, eljutottak valamilyen áthatolhatatlan ligethez, melynek az aljára ereszkedtek le a hollók, otthagyták a letört gyümölcsfák ágait és gyorsan visszafordultak. Körülnézve, találtak egy barlangot, és benne három aszkétanőt. A legidősebb közülük elmesélte az élettörténetüket: ő nemes származású konstantinápolyi volt. Amikor meghalt a férje, egy másik főnemes erőszakkal akarta feleségül venni. Nos ő már elhatározta, hogy az első férje után, a maradék életét szüzességben éli le. Ezért szétosztotta a javait a szegényeknek, magához vette a két szolgálóját, és velük együtt menekült erre a helyre. Tizenegy évet töltöttek el ők itt, böjtben és imádságban, nem látva senkit és őket sem látva senki, az Istenen kívül. És Isten Gondviselése elrendezte, hogy a madarak hozzák nekik a gyümölcsöt táplálékul. Ekkor ők megkérték az igument, hogy hozzon nekik Szent Áldozatot, hogy áldozhassanak. Amikor áldoztak, három napra rá mind a három szent nő elhunyt, és a szerzetesek tisztességesen eltemették őket.

Az alamizsnáról

 

    Az alamizsnát nem kevélyen, hanem alázatossággal kell adni, jobbnak tekintve tőlünk azt, akinek adjuk. Nem így mondja  maga az Úr: amit a legkisebbeknek és a szegényeknek tettetek, nekem tettétek (Mt 25,40)? Hitvalló Teofán még gyerek volt, de már Krisztus fényével megvilágosodott elmével rendelkezett. Egy alkalommal ment az utcán, és látott egy meztelen fagyoskodó gyereket. Gyorsan levette magáról a ruhát és ráadta a gyerekre, így felmelegítette és megmentette az életét. Ő pedig ruha nélkül ment haza. A szülei csodálkozva kérdezték tőle, hogy hol van a ruhája. Amire Teofán válaszolt: „Felruháztam Krisztust”. Ezért adatott neki még ráadásul Krisztus kegyelméből, és a későbbiekben nagy aszkétává vált, aki hitért szenvedő és csodatevő lett. Hogyha tehát alamizsnát adunk bárki más nevében, vagy saját nevünkben is, nem kerülhetjük el a kevélységet, amely mihelyt a szívünkben megjelenik, semmissé teszi az összes jótettünket. És amikor adunk a koldusnak, mint koldusnak, nem mint Krisztusnak, nem kerülhetjük el a kevélységet és az illető megvetését. Mit ér alamizsnát adni az embernek büszkélkedve magunkkal és megvetve az embert? Az erény nem erény, hogyha összekeveredik a bűnnel, mint ahogyan a tej nem tej, ha azt összekeverik gázzal vagy ecettel.

Isten Anyjának méltóságáról

 

    Areopagoszi Szent Dénes körülírja a mérhetetlen örömöt, és kívül-belül való sugárzást, és valamilyen leírhatatlan jó illatot, amelyet megérzett a Szent Isten Anyjának jelenlétében, amikor meglátogatta Őt Jeruzsálemben. Mondja lelkesedve, ha nem ismerné az egyetlen igaz Istent, akkor Őt, a Szentséges Szűz Máriát vallaná Istennek. Ilyen erőteljes és különös benyomást keltett az emberekben a Szent Szűz, még testi életében, a földön. Összehasonlíthatatlanul nagyobb erőt és dicsőséget kapott Ő a testi halála után, amikor Isten akarata felmagasztalta az angyali hatalmak fölé. Az Ő ereje abból ered, hogy állhatatosan imádkozik a hívőkért és mindazokért, akik hozzá fordulnak segítségért. Novgorodi Szent János amikor a néppel együtt imadkozott Neki segítségért, hogy mentse meg az ellenség hadseregétől, megtudta, hogy Ő is ugyanabban az időben könnyekkel imádkozott értük az Úrnak. És Novgorod csodás módon megszabadult. Mint ahogyan együttérző volt a keresztre feszített Fia iránt, úgy együttérző a Szent Tisztaságos minden szerencsétlennel, aki hozzá folyamodik segítségért. Lehet mondani, hogy az egész föld tele van az Ő irgalmas csodáival. Belgrádban egy kocsmárost, aki Labunista faluból származott, amely Sztruga mellett van, édesanyja vakon vezetett el a Kalista nevezetű kolostorba, ahol a pap imádsága után, – a Szent Isten Anyja ikonja előtt – újra visszanyerte látását. Az első pocsajevi szerzetes lángoló oszlopot látott a földtől az égig, és abban a lángoszlopban Szent Isten Anyja volt, és egy kövön állt. Ott, azon a helyen, ahol állt, kifakadt egy gyógyforrás, amely a mai napig segít sok betegen.

A dühről

 

    Krisztus katonájának az egyik legnagyobb győzelme a düh elleni győzelem. Mi általában azokra vagyunk dühösek, akiket vissza akarunk téríteni a bűntől vagy a rágalmazóinkra. De közben elfelejtjük, hogy a düh halálos bűn, és azzal hogy másokat szeretnénk üdvözíteni, saját magunkat veszítjük el Szent Makariosz szavai szerint. Az ellenségeink elleni düh általában összefügg egy másik kegyetlen érzéssel, a bosszúvággyal. Szent Eupszich olyannyira legyőzte magában a düh szenvedélyét, hogy halála előtt nagy vagyonának egy részét a szegényeknek adta, a másikat pedig a rágalmazóinak, akik miatt kínozták és megölték. Ő a rágalmazóit saját jótevőinek tekintette. Szent Aranyszájú írja: „Vágjuk körül a düh szárnyait, és a gonoszság nem emelkedik magasba. A düh – mondja ő – kegyetlen betegség, amely kivégezheti a lelkünket... A düh félelmetes tűz, amely mindent felfal... Hogyha a dühre gyúlt ember, láthatná magát a dühének pillanatában, akkor neki semmilyen más tanács nem lenne szükséges (hogy ne legyen dühös) – azért, mert semmi sem kellemetlenebb az ingerült arctól.” Ammon atya bevallotta magáról: „Én 14 évet töltöttem a szkitiben, éjjel-nappal könyörögve Istenhez, hogy ajándékozzon meg győzelemmel a düh ellen.”

A lányok elrablásáról

 

    A kereszténység sok barbár szokást írtott ki gyökerestül az emberi társadalomból. Nos, azok közül bizonyos szokások – a pogányok szempontjából dicséretesek, viszont a kereszténység szempontjából szégyenletesek – még manapság is pislákolnak, mint valami rejtett genny a láthatóan begyógyult sebből. Egyik e szokásokból, a lányok elrablása, és titokban való elvezetése. Szent Vazul egy ilyen esettel kapcsolatosan szigorúan írt egy bizonyos papjának: „Vedd elő minden erődet, hogy azt a lányt ahol megtalálod, elvedd és visszavezesd a szüleihez, az elvezetőjét pedig vond meg az imádságban való részvételtől, és hirdesd kizártnak az egyházból azokat is, akik abban segítették őt, az én előbbi utasításom szerint – mindegyiküket az egész házanépével együtt, három évre vond meg az imádságban való részvételtől. Azt a falut pedig, amely befogadta az elvezetett lányt, rejtegette őt, és még erőszakkal ott is tartotta, tőlük szintén vond meg az imádságban való részvétel lehetőségét, senkit se kímélj, hogy így mindannyian megtanulják, hogy az elvezetőt, mint kígyót vagy valamilyen vadállatot és közös ellenséget üldözzenek maguktól, a sértettet pedig oltalmukba vegyék.”

Hiába erőlködünk, ha Isten valamit nem enged

    Hiába törekszenek az emberek arra, hogy megtalálják azt, amit Isten szándékosan rejteget tőlük. Ha Isten nem engedné, az emberek sohasem találták volna meg az aranyat és az ezüstöt a föld alatt, sem a vízgőz erejét, sem a vakító elektromos fényt. Hiába ölt meg Héródes számos gyereket Betlehemben, csak azért, hogy megöljön egy valakit. Az az Egy elrejtőzött Heródes tekintetétől és kardjától. Hiába kereste Heródes Jánost is. Nézzétek e csodát: a katonák hajszolják Erzsébet anyókát, aki menekül Jánossal a kezében, és nem tudják utolérni! A felbőszült Heródes magához hívta Zakariást és üvöltve mondta neki: „Add fiadat Jánost!” Az öreg pap higgadtan válaszolt: „Én most Izrael Istenének és Urának szolgálok, úgy hogy én nem tudom hol van a fiam”. Dühében Heródes elrendelte, hogy János helyett öljék meg Zakariást. A király szolgái eljöttek a templomba, és azt mondták Zakariásnak: „Hova rejtetted el a fiadat? Add őt át nekünk, mert a király azt parancsolja. Hogyha nem adod őt nekünk, te fogsz meghalni.” Válaszolt Zakariás: „Ti megölitek a testemet, az Úr pedig magához veszi a lelkemet.” És Zakariást megölték, de Heródes ettől nem elégedett meg. A kegyetlen királynak nem volt nyugalma sem nappal, sem éjszaka, mert azon töprenkedett, hogy senki más, csak János lehet az az újszülött király, akit a keleti csillagászok meghirdettek. Nos, hiába fáradozott Heródes megtalálni azt, akit Isten szándékosan elrejtett tőle.

A szentek halál utáni élete

 

    A szentek ereje a haláluk után, sokkal nagyobbá válik, mint amilyen a földi életük idején volt. „Azért is hagyta ránk Isten a szentek ereklyéit”, mondja Szent Aranyszájú a felülmúlhatatlan beszédében Szent Babilászról. Szent Babilász Antiókhiában volt eltemetve. Abban az időben Gallus caesar, Hitehagyott Julianosz testvére uralkodott együtt a II. Konstantinnal, Nagy Konstantin fiával. Gallus ájtatossággal ösztönözve, átvitte Szent Babilász ereklyéit Delphoi elővárosába, ahol kis templomot épített, és abban helyezte el a vértanú ereklyéit. Delphoiban volt a nevezetes Apollón temploma, azon a helyen, ahol a pogányok meséi szerint, egy szűz átváltozott babérfává, hogy megmeneküljön Apollón „istentől”, aki őt féktelen testi vággyal üldözte. Itt volt elhelyezve Apollón bálványa, amely állítólag mindenkinek megjósolta, hogy mi fog vele történni. Nos, amióta Babilász ereklyéi a templom közelébe lettek eltemetve, a bálványban a démon elhalgatott és megszüntek a jóslatai. Amikor Hitehagyott Julianosz császár a későbbiekben válságos háborúba indult a perzsákkal, ő betért abba a templomba és megkérdezte a bálványt a háború kimeneteléről, amelybe készülődött. A bálvány félve válaszolt, hogy nem tud érthető választ a „halottak miatt” adni, akik a közelében vannak eltemetve. Ez természetesen csak Babilászra vonatkozott, aki testének jelenléte elhalgattatta a démont. Julianosz parancsára Babilász ereklyéit visszavitték Antiókhiába. Nos, épp hogy visszavitték a vértanú ereklyéit, tűzcsapás borult le az égből, elégette az Apollón templomot, és mindenkorra lerombolta azt. Julianosz elment a perzsákhoz, és borzalmasan fejezte be istenellenes életét. Ilyen volt az ereje Krisztus vértanújának halála után: ő elhalgattatta a démont, levezette a tüzet az égből, és lerombolta a bálvány templomot, a hitehagyott császárt pedig becstelen halállal büntette.

Az engedelmességről

 

    Aki üdvözülni akar, annak óhatatlanul engedelmeskednie kell a lelki elöljáróinak. Engedelmesség nélkül, az ember még a legjobb üdvözülési szándéka mellett is tönkremehet. A nagy szentek, akik előírták az engedelmességet, mint feltételt az üdvösségre, saját maguk is a tökéletességig teljesítették azt. Amikor Szent Simeon kiválasztotta az oszlopon való aszkéta életmódját, az meglepte az akkori összes aszkétát, mint valami újdonság. És nem tudván, hogy ez a fajta aszkézis a Szentlélektől van-e vagy a kevélység szellemétől, a pusztai atyák és lelkészek embereket küldtek, hogy megbizonyosodjanak erről; és elküldve őket, mondták nekik, hogy parancsolják meg Simeonnak az ő nevükben, hogy jöjjön le az oszlopról. Hogyha ő nem akar lejönni, akkor az azt fogja jelenteni, hogy az ő oszlopon való tartózkodása a kevélység szellemétől van; ha pedig teljesíti a parancsot és le akar jönni, akkor hagyják ott ahol van, mert szándékával, hogy teljesíteni akarja a parancsot, megmutatja, hogy aszkéta életmódja a Szentlélektől van. Amikor a küldöttek eljöttek és mondták Szent Simeonnak, hogy a pusztai szent atyák gyülekezete parancsolja neki, hogy jöjjön le az oszlopról, Simeon rögtön elindult lefelé a létrán. Látva ezt a küldöttek, örömmel kiáltották neki: „ne gyere le, szent atya, hanem maradj ahol vagy; most látjuk, hogy aszkéta életmódod Istentől van.”

Csoda az Istenanyjának szentképével

 

    Az Ortodox Egyház számtalan példát tud tapasztalatból arról, amikor Mindenható Isten kinyilvánítja az Erejét az élettelen kis tárgyakon keresztül, főleg azokon, amelyek jelképezik Urunk Jézus Krisztus megtestesülését, életét és szenvedését, mint amilyenek: a kereszt, az ikonok Isten Anyjáról és a szentekről, a szentelt víz, olaj, mirha és más. Így csoda történt Szent Istenanyjának ikonjával 1748-ban Oroszországban egy Hitrov nevezetű nemes emberrel, Kaluga város közelében. A nemes ember két szolgálója egy nap felforgatta a régiségeket a ház padlásán, és talált egy összehajtott vászont, amelyen gyönyörű női személy volt ábrázolva. Szentségességet és vallásosságot ábrázolt az a kép. Egyik a szolgálók közül szerény és komoly volt, a másik pedig hiú és fecsegő. Az az első, nézve az ábrázolatot a vásznon „zárdafőnöknek” nevezte azt. Az Eudokia – úgy hívták a másikat, a hiút és fecsegőt – nem fogadta el azt az elnevezést, hanem kigúnyolta a szerény barátnőjét. És, hogy nagyobb hatalmat adjon a vakmerő szavainak, leköpte a képet. Abban a pillanatban Eudokia a földre borult, összekuporodott egész testével, megvakult és megnémult, valamint elkezdett habzani a szája. Azon az éjszakán megjelent az Istenszülő a szerencsétlen lány szüleinek, elmesélte nekik mi történt a lányukkal, és azt mondta, hogy hívják el a papot, hogy imádságot mondjon a megtalált ábrázolat előtt és hintse meg a lányt szentelt vízzel, és akkor majd meg fog gyógyulni. Amikor ezt megtették, Eudokia meggyógyult, és azóta megváltoztatta a kedélyét és komolyabb lett. Így tudódott meg, hagy az a csodatevő alakzat Szent Istenszülő ábrázolata. Az ikont áthelyezték egy templomba Kalugába, ma is ott van, s csodákat művel.

Fáradozás nélkül nem fogunk előrehaladni

 

    E világban, nekünk ki kell használnunk mindent, ami szükséges a lelkünk fejlődéséhez, mert amikor a halál elválaszt bennünket ettől a világtól, mi semmit nem viszünk magunkkal a túlvilágra, a lelkünkön kívül, amilyennek itt kialakítottuk. Oszlopos Szent Simeon mint tizennyolc éves fiatalember, fáradozásában a lelke üdvösségéért, egy nap a földre borult és Istenhez emelte imádságát, hogy Isten mutassa meg neki az üdvözséghez vezető útat. És így sokáig feküdve imádságban, ilyen látomása volt: ásott alapul egy gödröt valaminek, és elfáradva az ásástól, megállt pihenni. Akkor, hang szólalt meg neki: „ássál mélyebre!” Ekkor ő elkezdett még nagyobb fáradozással ásni még mélyebre; és kifáradva, újra megállt pihenni. De megint hallotta a hangot: „ássál mélyebre!” És ő megint nekifogott ásni még nagyobb fáradozással és erőlködéssel. Erre, jött a hang: „hagyd abba, elég volt; most, amit építeni akarsz, építs; fáradozás nélkül semmit sem érsz el.” Azok, akik keveset fáradoznak és az érzéki csekélységben építik a lelkük életét, homokos talajon építik az építményt, amely nem bír megmaradni ebben a mulandó világban, és még olyannyira sem abban a múlhatatlanban.

Isten meghosszabíthatja vagy lerövidítheti életünket

 

    A keresztény nem hisz a sorsban. Hogyha Isten el is rendeli az életünk fő vonalait, Ő a mi imáink és érdemeink által, azt változtathatja is. Így Ő meghosszabította Hiszkija királynak 15 évvel az életét (Iz 38); tiszteletreméltó Diosznak (július 19.) szintén meghosszabította 15 évvel az életét. Nagy Vazulnak meghosszabította az életét egy nappal, teljesítve imádságát, hogy megkeresztelhesse zsidó Józsefet, az orvosát. Nos, ahogyan Isten az imák által meghosszabíthatja az életet, úgy azt meg is rövidítheti, a bűnök miatt. Anasztasziosz császár tartotta magát a Severus eretnek tanításához, amely butaságokat terjesztett, hogy az egyháznak nincsen szüksége püspökökre és papokra, hogy mindenki saját magának püspöke és papja, és hogy mindenkinek joga van a saját belátása szerint értelmezni a Szentírást és másokat tanítani úgy, ahogyan tud és hisz. Hiába tanácsolta Szent János pátriárka a császárnak, hogy térjen vissza az ortodox igazsághoz, de a császár nemcsak, hogy elutasította a tanácsokat, hanem különböző módon gyötörte a pátriárkát és azon gondolkodott, hogyan űzze őt el. Egy éjszaka a csaszárnak álmában látomása volt, látott egy rémisztő férfit, magasló trónon, aki kezében könyvet tartott. Az a férfi kinyitotta a könyvet, megtalálta benne az Anasztasziosz császár nevét, és mondta: „Én akartalak engedni, hogy még hosszú ideig éljél, de az eretnekséged miatt, íme törlök 14 évet az életedből”. És kitörölt valamit a könyvből. A császár rémületében fölugrott az álmából, és mesélte az álmát a követőinek. Néhány nappal később, becsapott a villám a császár palotájába, és ezáltal megölte Anasztasziosz császárt.

Áriusz halála

 

    Morajban és becstelenségben vesztek el a zajos eretnekek. A haláluk is mutatja a rájuk irányuló Isten haragját, hazugságuk miatt, amelyet terjesztettek, és amiért bosszantották Isten egyházát. Áriusz, mivel el volt ítélve Nikaiában, eljött egy nap Konstantin császárhoz, és kérte őt, hogy megint fogadják be az egyházba. A császár megkérdezte őt, hisz-e a nikaiai hitvallásban, ő pedig ravaszul, mellében tartotta a papírt, amelyen le volt írva az eretnek gonosz tanítása, és veregetve magát a mellén, azt mondta a császárnak: „így hiszek”. A császár gondolta, hogy Áriusz megbánta bűnét, és elküldte Alexandrosz pátriárkához, hogy fogadja be az egyházba. Alexandrosz semiképp sem akarta befogadni Áriuszt tudván, hogy hazudik. Nos a császár elrendelt egy vasárnapi napot, amikor Áriuszt be kellett vezetni a nagy templomba. Előző nap, a szent pátriárka könyörgött Istennek, hogy vegye el tőle a lelkét, mielőtt az istenkáromló eretneket bevezetnék a templomba. Amikor megvirradt az a bizonyos vasárnap, a pátriárka a templomban, istentiszteleten volt, Áriusz pedig a császár embereivel és az elvbarátaival útját állta a templomba vezető úton. Amikor a Konstantin térre érkeztek, egyszer csak Áriuszt valamilyen rosszullét érte testben és lélekben is, és keresett egy árnyékszéket. Ott a téren, volt egy ilyen nyilvános hely, odament. Kísérete sokáig várta őt, és már nagyon türelmetlen volt a várakozás miatt. Amikor némelyek elmentek megnézni, mi van Áriusszal, halva találták meg büdös helyen, kiömlött belső részeivel a tisztátalanságba és vérbe.

Heródiás lányának a halála

 

    Ha megfigyelitek, hogyan halnak meg az emberek, látjátok majd, hogy az ember halála általában hasonlít a bűnére. Minthogy írva van: aki kardot ragad, kard által vész el (Mt 26, 52). Minden bűn kard, és általában az embereket az a bűn kaszabolja le, amelyet szívesen cselekedtek. Példát ad erre Salóme is, Heródiás becstelen lánya, aki kérte és megkapta Heródestól Keresztelő János fejét tányéron. Spanyolországban élve, Lleida városban a kiűzött Heródessel és Heródiással elindult egy nap a befagyott Segre folyón keresztül. A jég beszakadt, és ő nyakig a vízbe esett. A jégtáblák megszorították a torkát, ő kapálózott lábaival a vízben, mint ahogyan annak idején Heródes palotájában táncolt. De nem tudott sem kiemelkedni, sem lemerülni, amíg egy éles jégtábla nem vágta le a fejét. A testét elvitte a víz, a fejét pedig elhozták Heródiásnak tányéron, mint valaha Keresztelő János fejét. Nézd, milyen borzalmasan hasonlít a halál az elkövetett bűnre!

Az igazi keresztény kerüli az emberek dicséretét

 

 

    Az igazi kereszény kerüli az ember dicséretét; nem csak kerüli, hanem igazán fél is tőle. Pszkovi Szent Szabbász elhagyta igumeni pozícióját, a kolostort és a kolostor jó testvérségét, és elmenekült egy puszta vidékre, csak azért, hogy elkerülje az emberek dicséretét. Mert az emberektől való dicséret megfosztja a szívünket. Egy bizonyos hívő herceg, hallott Szent Mózes atya jótetteiről, és elindult kíséretével a pusztába, hogy meglássa. Szóltak Mózesnek, hogy jön a herceg a kolostorba. Mózes gyorsan kiszaladt és menekülni kezdett, hogy elbújjon valahova, de váratlanul találkozott a magasrangú látogatókkal. „Hol van Mózes atya cellája?” kérdezték őt a herceg szolgái, nem is sejtve, hogy ő maga Mózes. Mózes megnyitva száját, mondta: „Minek ő nektek? Az egy esztelen öreg, igen hazug és teljesen mocskos életű.” Hallva ezt a látogatók, elcsodálkoztak és továbbmentek. Amikor megérkeztek Mózes cellája elé, érdeklődtek az öreg után, de a szerzetesek mondták, hogy nincs itt. Akkor ők elmesélték, mit mondott nekik egy szerzetes útközben Mózesról. A szerzetesek elszomorodtak, és megkérdezték: „Hogy nézett ki az az öreg, aki ezeket a káromló szavakat mondta erre a szent emberre?” Amikor ők elmondták, hogy nagyon fekete volt az arca, magas és siralmas ruhában, a szerzetesek fölkiáltottak: „Hát valóban ő volt Mózes atya!” Ezzel az esettel a herceg nagy lelki hasznot szerzett, és boldogan hazament.

A szentek pártatlanságáról

 

    Az Isten mennyországa felé törekvő nagy ortodox aszkéták is olyanok voltak, mint azok, akik másznak a meredek hegyre. Kaparnak kézzel-lábbal, hogy megtegyenek még egy lépést előre, nem is gondolva arra hogy visszanézzenek. Valóban csodálatraméltó az ő fáradozásuk és szenvedélymentességük. Szent Pimen nem akarta látni édesanyját, amikor az eljött meglátogatni. Egy bizonyos herceg akarta látni Piment, de ő elutasította. Akkor a herceg elgondolta, hogy ravaszsággal ráveszi az öreget, hogy találkozhasson vele; ugyanis: ő letartóztatta Pimen nővérének fiát, és mondta Pimen nővérének, hogy akkor engedi el a fiát, ha Pimen eljön hozzá beszélgetésre. Nővére elment a pusztába, és zörögve az ajtón kérte testvérét, hogy jöjjön ki, és mentse ki a fiát. De Pimen nem jött ki. Akkor a nővére elkezdte őt sértegetni és átkozni. De Pimen nem jött ki. Hallva ezt a herceg, mondta, hogy írjanak Pimennek levelet azzal a tartalommal, hogy ha ő Pimen, bár írásban – ha már nem akarta szóban – kérje a herceget, hogy engedje el az unokaöccsét, és a herceg akkor elengedi. Pimen válaszolt: „Parancsold meg, hatalmas herceg, hogy jól vizsgálják ki a fiatalember vétkét, és ha a vétke olyan, hogy ő megérdemli a halált, akkor haljon meg, és így a múlandó időben való szenvedéssel elkerülje az örök szenvedést; ha pedig a vétke nem vonja maga után a halálos büntetést, akkor a törvény szerint büntesd meg, és utána engedd el”. Elolvasva ezt az igazságos és pártatlan megítélést, a herceg nagyon fellelkesedett és elengedte a fiatalembert, a tiszteletét Pimen felé pedig megkétszerezte.

Istennek minden lehetséges

    Néha lehet hallani a keresztények között is, ezt a pogány mondást: „Ebben Isten sem tud segíteni!” Nincsen veszély, amelyben Isten ne tudna segíteni, és nincsen ellenség, amely saját erejével, Isten engedése nélkül, tudna győzni. Ne kérdezd, hogyan fogja Isten szétverni az ellenségeink hatalmas seregét, – Istennek az könnyebb, mint neked belélegezni és kilélegezni a levegőt. Olvasd, hogyan ijesztette meg Isten a szíriai hadsereget, hogy azok szétszaladtak és Izrael megszabadult (2 Kir 7, 6). Olvasd, hogyan szabadult meg Jeruzsálem a babiloni hadseregtől, Ezékiás király semmilyen erőfeszítése nélkül, azon kívül hogy Isten előtt sírt és imádkozott (2 Kir 19, 35). Nos, nem cselekedte Isten ezeket a csodákat csak az ősidőkben, hanem minden időkben cselekszi, amikor a hívők imádkoznak hozzá. Így 1305-ben Tamerlán a tatár király, körülvette Moszkvát számtalan katonával. Az oroszok akkor áthozták az Isten Szentséges Szülőjének csodatevő ikonját Vlagyimir városból Moszkvába, és az egész nép könnyezve imádkozott a Szent Tisztaságoshoz. Egyszer csak a tatár hadsereg, láthatatlan oknál fogva, elkezdett sietve visszavonulni és menekülni. Mi történt? Tamerlánnak álmában látomása volt: szentek sokasága szállt az ég alatt, középen pedig az Istennek Szent Szülője volt, mint királynő, és még távolabb, számtalan Angyalok serege. Az Isten Szülője szigorúan megfenyítette Tamerlánt és megparancsolta neki, hogy rögtön vonuljon vissza az orosz földről, a szentek pedig a jogarukat emelgették a királyra. Megrémülve Tamerlán ettől az álomtól, mihelyt megvirradt, megparancsolta a visszavonulást és a menekülést.

Öröm a vértanúságért

 

    Az őskeresztényeink ember fölötti elszántsága, hogy készek elviselni minden szenvedést és készségesen meghalnának Krisztusért, félelemet keltett a kínzóikban. Maximiánus császár, а keresztényeknek dühös és kegyetlen üldözője, ráparancsolt a prokonzuljának Antiókhiában, hogy engedje szabadon Szent András katonát a börtönből, mivel félt, nehogy föllázadjon a nép, amely jobban tisztelte Andrást mint a császárt. Valens császár megparancsolta helytartójának Edessában, hogy ölje meg az összes keresztényt, akik Áriusz ellen vannak. A helytartónak több emberi könyörületessége volt a császártól, és titokban éjszaka szólt a keresztényeknek, hogy a következő napon ne menjenek ki a városból a mezőre, ahol általában tartották az istentiszteleteket (mivel az Áriusz követői elfoglalták az összes templomot a városban), hogy ne végezzék ki őket. Ennek az intésnek ellenére, a keresztények másnap reggel mindnyájan boldogan kimentek a mezőre, örvendve, hogy életüket adják az igaz hitért. Amikor a helytartó ment a városból a katonákkal, látott egy keresztény asszonyt gyermekével a kezében, ahogy siet a mezőre a katonák mellett. Mondja neki a helytartó: „Nem hallottad, hogy odamegy a helytartó a katonáival és megöl mindenkit, akit ott talál?” Válaszolt az asszony: „Hallottam, éppen azért sietek, hogy a többiekkel meghaljak Krisztusért.” Tovább kérdezte a helytartó: „És ezt a gyereket miért viszed magaddal?” Válaszolt az asszony: „Akarom, hogy a gyermekem is velem együtt kiérdemelje a vértanúságot”. Hallva és látva ezt a helytartó, megijedve visszament és közölte ezt a császárral. A császár is nagyon megijedt, és visszavonta a vérengzésről kiadott parancsát.

A templomba járásról

  

    Ha megkérdezitek az embereket, hogy miért nem mennek a templomba imádkozni, általában ezt a választ fogjátok kapni: Nincs időm, muszáj dolgoznom! Nézzétek meg azokat az embereket, akik csak dolgoznak és nem mennek a templomba, akik csak a munkájukban bíznak; és hasonlítsátok őket össze azokkal, akik beosztják az idejüket munkára és imádságra, és gyorsan megbizonyosodtok arról, hogy ezek a másikak jómódúabbak, és ami a fontosabb, elégedettebbek. Mesélik két szabóról, akik szomszédok voltak, hogy különböztek egymástól a munkában, az imádságban, birtokukban és elégedettségükben is. Egyiknek nagy családja volt, a másik pedig egyedülálló férfi. Annak az elsőnek szokása volt, hogy minden reggel elment a templomba imádságra, míg a magányos ember sosem ment a templomba. Az az első nem csak, hogy kevesebbet dolgozott, hanem még ügyetlenebb mester is volt a másiktól. Amannak mindene megvolt az elégedettséghez, emez meg nélkülözött. Megkérdezte hát tőle, hogy hogyan van meg neki mindene, habár kevesebbet dolgozik, mint ő. Az ájtatos ember azt válaszolta, hogy ő a templomba menet minden nap útközben talál elveszett aranyat. Elhívta a magányos szomszédját, hogy jöjjön ő is vele az imára, és majd elosztják a talált aranyat. És mindkét szomszéd elkezdett rendszeresen járni a templomba, és nem sok időre rá kiegyenlítődtek bőségben és elégedettségben.Természetesen semmilyen aranyat nem találtak útközben, de az Isten áldása szaporította a bőséget az igaz ájtatos embereknek. Azoknak, akik mindenekelőtt az Isten országát és annak igazságát kérik Tőle, Isten megszaporít és hozzátesz minden többit, ami szükséges a testi élethez.

A tisztességes keresztről

  

    A kereszt titokzatos ereje akármennyire is magyarázhatatlan, az valós, és vitathatatlan. Szent Aranyszájú beszélt még arról a szokásról is, amely az ő idejében volt, hogy a kereszt jelét tették a „császári diadémára, a katonák pajzsára, a testrészekre, mégpedig: a fejre, a mellre és szívre, és valamint az oltárokra és ágyakra. Hogyha szükséges, mondja ő, a démonokat kiűzni, mi a keresztet használjuk, de ugyanígy az segít a betegségek gyógyításában is.” Szent Benedek megjelölte a kereszt jelével az üveget, amelyben méreg volt, és az összetört, mintha kő ütődött volna hozzá. Szent Julián megjelölte kereszttel az eléje hozott poharat, amelyben méreg volt, és megitta azt, nem érezve semmilyen szenvedést a testében. Nikomédiai Szent Bazilissza vértanúnő keresztet vetve magán, a láng közepébe állt és sértetlen maradt. Szent Abdon és Sennen vértanúk keresztet vetettek önmagukon, amikor rájuk eresztették a vadállatokat, és a vadállatok szelídek és nyugodtak lettek, mint a bárányok. A nagy démoni kísértések ellen a kereszt jele volt a legerősebb fegyver az ősi aszkétáknál, ahogyan az manapság is. Az ördög legiszonyatosabb ilyesztőeszközei semmivé váltak, mint a füst, már csak azzal, hogy az ember keresztet vetett magára. Így akarta maga az Úr Jézus Krisztus, hogy az olykori gonoszság és szégyenség jelének, a keresztnek, legyőzhetetlen erőt és hatalmat adjon, miután Őt a keresztfára feszítették.

Ne gondoljunk a már megbánt bűneinkre

  

    Amikor az ember egyszer igazán megbánja bűneit, nem kell többé, hogy gondoljon rájuk, nehogy megint bűnbe essen. Szent Antal tanácsolja: „Vigyázz, nehogy beszennyezd az elmédet visszaemlékezve az előző bűneidre, és nehogy felelevenedjenek benned az érzelmek, azokkal a bűnökkel kapcsolatosan”. Másik helyen szintén tanácsolja: „Ne erősítsd lelkedben a korábban elkövetett bűnöket, gondolva rájuk, nehogy megismétlődjenek benned. Legyél biztos abban, hogy azok meg vannak bocsájtva attól az időtől fogva, amikor átadtad magad Istennek és a bűnbánatnak. És ebben ne kételkedj.” Szent Ammonról mondták, hogy ő olyan tökéletességben részesült, hogy a nagy jóságától már nem tudta, hogy létezik gonoszság. Amikor megkérdezték tőle, milyen az a szűk kapu és szoros út, ő így válaszolt: „az a gondolataink visszatartása és a saját akaratunk elutasítása, azzal a céllal, hogy Isten akaratát teljesítsük.” Aki visszafogja vétkes gondolatait, az nem gondol sem a saját, sem más bűneire, és nem gondol semmi rothadóra és semmi e földdel kapcsolatosra. Az ilyen ember elméje szüntelenül a mennyben van, ahol nincsen gonoszság. Így fokozatosan őbenne is elvész a gonoszság, még a gondolataiban is.

Egységes tanítás az üdvösségről

 

Hogy megérthessük a lényeget, kezdjük az elején: Isten kinyilatkoztatta, hogy az ember teljesen elpártolt Tőle. Ezt az elkülönülést a különböző nem keresztény vallások nem ismerik el, és nem említik. Napjainkban, az emberek azt akarják bizonyítani, hogy minden vallás Istenről szól, és azt állítják, hogy mindegyik ugyanattól az Istentől származik. Ha ez igaz lenne, miért van ennyi ellentmondás és lényeges különbség a vallások között? Hogy nyilatkoztatna ki Isten az egyik embernek egy igazságot, a másiknak még csak nem is egy másikat, hanem annak ellentmondót? Ebből arra következtethetünk, hogy lehetetlen minden vallásnak az Igazságtól származnia!

A mi ortodox (pravoszláv) hitünk, nem egy vallás, amit emberek találtak ki, nem népmese vagy hagyomány, hanem Isten egyértelmű, egységes és kizárólagos kinyilatkoztatása.

Mit nyilatkoztatott ki Isten?

Megteremtette az embert és értelmet adott neki, hogy – a korlátain belül – teljesen megismerje az Igazságot. Azért mondjuk, hogy a korlátain belül, mert abszolút végtelen csak az Isten. Ő szabad akaratot adott neki, és lehetőséget arra, hogy önként cselekedjen, és uralkodjon minden látható teremtmény fölött: az anyagi, a növényi és az állati világon. Az ember egységben volt Vele, aki az Életet jelentette számára. Isten csak egy parancsot adott Ádámnak, a jó és a rossz között való gyakorlati megismerés tilalmát. Vagyis, Isten megtiltotta neki, hogy egyen a jó és a rossz megismerésének fájáról, és figyelmeztette, hogy mi történik vele, ha eszik róla. Mintha Isten azt mondta volna neki: „Ebben a pohárban méreg van, ne igyál belőle, mert meg fogsz halni!”, vagy: „Ott veszély van! Ne menj oda, mert meghalsz!”. Mivel csak elméletben tudott erről, a méreg még nem hathatott rá, nem ölhette meg.

Íme, Ádám bukása:

Megkívánta, hogy gyakorlati (tapasztalati) megismerést szerezzen a jóról és a rosszról: ”Jó, megpróbálom, hogy tényleg úgy van-e, vajon tényleg meghalok-e?”

Kísértésbe esett az első halott rábeszélésétől, Isten ellenségétől, a Sátántól. A jó és a rossz gyakorlati megismerésén keresztül (termés evése), elszakadt Istentől, megszakította a kapcsolatot az Élettel, elveszítve az örök életet a Mennyországban.

            Bukása után, a földi életében, utódai születtek: az egész emberiség. Így, egyrészt van egy ember, aki Ádám, másrészt van az egész emberiség, amit szintén Ádámnak neveznek. De hogyan kell ezt érteni? Minden ember egy forrásból származik, Ádámtól. Az egész emberiséget, ami ugyanabból a szőlővesszőből lett, Ádámnak hívjuk, mert a kezdet, ahonnan származik, Ádám. A szentatyák tanításaiban ezt a nevet úgy használják, mint Ádám nevét, és egyúttal, mint az emberiség nevét is.

            Minden ember, mint Ádám utóda, a halállal fertőzött betegséggel született. Mindannyian ugyanabból a forrásból származunk – Ádámtól, aki szintén fertőzött betegségben szenvedett, melynek a neve – HALÁL. A bukás óta, a halál volt minden ember sorsa, amit mindenki örökölt. Emiatt az emberek a földi életük elteltével az alvilágba jutottak. Mindenki! A jók is, és a gonoszok is. Semmilyen vallás, és semmilyen filozófia nem tudta megmenteni őt ettől a sorstól, ami az egész emberiségre érvényes volt.

            Gyakran halljuk ezt a kérdést: „Miért ne tudna üdvözülni az igazságos és jó ember, aki nem keresztény?” Ha ilyen kérdést tesz fel valaki, aki nem keresztény, akkor azt meg lehet érteni. De, ha ezt egy keresztény kérdezi, akkor kiderül, hogy ő csak névről Krisztus-hívő, mert nincs tudatában annak, hogy mi a kereszténység, vagy pedig teljesen eltért attól. Szentatyáink, mint az Igaz Isten szentjei, megerősítik azt a tényt, hogy akik nem keresztények, eretnekek, más hitűek (más vallásúak) nem tudnak üdvözülni még akkor sem, hogyha jó cselekedeteik vannak.

             Szent Ignác Brjancsaninov például így szól a látszat keresztényekhez: „Keresztények! Ábrándoztok az üdvösségről, nem tudván az okot, hogy miért van szüksége a világnak az Üdvözítőre, és még nem ismertétek meg Krisztust, akin keresztül – és kizárólag Vele – üdvözülhetünk”. (Az ortodox hit tetteiről, és hogy az eretnekek, más vallásúak nem tudnak üdvözülni, még akkor sem, hogyha jó tetteik vannak” című elbeszélés, 1867).

            Íme, az egyetlen igaz tanítás erről a kérdésről, a Szent Ortodox Egyház tanítása. Az üdvösség abból áll, hogy az ember újra egyesüljön Istennel, aki az Élete! Ezt az egyesülést, ősatyáink bűne miatt, az egész emberiség elvesztette, ami miatt a földi élet után, minden ember lelke az alvilágba került. Nem csak a gonoszok, hanem a jótevők is. „Íme, gonoszságban fogantattam, és bűnökben fogant engem az én anyám” (Zsolt 50,7). A zsoltárral összhangban, Jakab is magára, és fiára vonatkozóan mondja: „Gyászolva megyek el fiamhoz az alvilágba!” (Ter 37,35). Ennyi ereje volt az emberi természet jó cselekedeteinek – Ádám utódaiban.

A bűnbeesés után ilyen csekély volt az értéke a jó tetteknek. Sem saját eszünkkel, sem igazságunkkal, sem jó cselekedeteinkkel nem tudtunk megszabadulni ettől a közös sorstól, a közös haláltól. Sem Ádám, sem más ember, még a legnagyobb a próféták közül Keresztelő Szent János sem tudott ettől megszabadulni, pedig az Úr Jézus Krisztus tanúsította róla, hogy ő a legnagyobb az asszonyok szülöttei közül (Mt 11,11; Lk 7,28). Hogyha ő, mint a legnagyobb, testi halála után az alvilágba került, akkor hogyan fogják kikerülni azt a muzulmánok, eretnekek és más vallásúak, még ha jó tetteik is voltak? Vajon ők utolérhetik a jó cselekedeteikkel, és még túl is szárnyalhatják Keresztelő Jánost, aki a legnagyobb volt az asszonyok szülöttei között?

            Hogyan merészelik ezek után azt mondani, hogy minden vallás Istentől származik, ha azok közül egyik sem tudta megszabadítani Ádám nemzedékét, és hogyan tudnánk azt elhinni, hogy a többi vallás is üdvösségre vezethet? Mi értelme van a világ összes vallásának, hogyha nem tud kiutat találni az alvilágból? És hogyan tudna ma kiszabadítani, ha eddig sem sikerült?

Feltétlenül szükség volt arra, hogy eljöjjön az Üdvözítő!

Az ember kiszabadulásához nélkülözhetetlen volt a Megváltó eljövetele, hogy újra egyesülhessen Istennel, aki az Életet jelenti számára. A Teremtő köztünk való megjelenése Létfontosságú volt!

            Az ember kiszabadítását és megváltását, nem végezhette el sem angyal, sem arkangyal, sem bármilyen magasabb rendű mennyei lény, aki mint teremtmény, korlátozott. Az emberiség megszabadítását a végtelen Isten vitte véghez, aki megígérte Ádámnak, hogy elküldi az Üdvözítőt! Az emberiség megváltásáért, Maga az Isten döntött úgy, hogy ember legyen, ugyanakkor továbbra is Isten maradjon.

Megszületett tehát az új ember, Akit Jézus Krisztusnak hívtak. Nem természetes úton jött a világra, mint más ember Ádám utódaként, hanem természetfölötti módon, Szentséges Máriától és a Szentlélektől. Ő volt az egyetlen Ember, aki nem volt megfertőzve a halál betegségével. Természetfeletti születése által sikerült elkerülnie ezt a fertőzést, ami Ádám utódaira jellemző volt. Krisztus, mint az új Ádám születése, csoda volt, és az EGYETLEN út az emberiség megmentésére, amit Maga az Isten választott! Ezt figyelembe véve, lehetséges-e, hogy más vallás is elvezessen az üdvösségre?

           Jézus Krisztus az új Ádám, aki Isten és egyben Ember is, – az egyetlen ember, akinek nem voltak bűnei – önként vállalta a halált, hogy az embereket KISZABADÍTSA az alvilágból.

Lehetetlen megfogalmazni azt, hogy mi történt, akkor, amikor lement a pokolba. Sem ember, sem angyal nem tudja körülírni annak a nagyságát, ami ott zajlott. Próbáljuk meg – korlátozottságunk mellett –, akárcsak megközelítőleg jellemezni azt. Lement, nem csak az emberi természetével, hanem az Istenivel is. Ott egy döbbenetes és rettenetes találkozás történt, ami egyedülálló a történelemben: az abszolút Élet találkozott a borzasztó halállal, és… letiporta azt! A kevély, de korlátolt alvilág kinyitotta a torkát, hogy lenyelje a Végtelen Istent. Az Istenség ragyogása pedig vakító világossággal töltötte be annak sötétségét! Abszolút leírhatatlan... !

Az egész pokol, az egész alvilág, az összes démon és a Sátán, mind mai napig remegnek félelmükben a történtek említésekor, ami a legborzasztóbb esemény számukra. Az abszolút Élet legyőzte a halált, Krisztus eltiporta az ördögöt, akinek halált osztó hatalma volt. (Zsid 2,14-15).

             Urunk Jézus Krisztus, nem csak letaposta a poklot és legyőzte a halált, hanem fel is támadt, mert a halál nem tudta fogva tartani (ApCsel 2,24), és kiszabadította azokat a halottakat, akik hittel várták Őt.

A próféták az életük után, folytatták a prédikációjukat az alvilágban, amiről földi létük idejében is szóltak. Keresztelő Szent János hirdette, hogy jön utána Az, Aki erősebb nála (Mt 3,11; Mk 1,8; Lk 3,16; Jn 1,26). Az összes, már évezredeken át fogvatartott lelkek, hallgatták a próféták szavát, és mindenki, aki hitt nekik, szabadságot nyert. Krisztus, mint abszolút Győztes, kiürítette az alvilágot és megtöltötte a Mennyországot!

            Feltámadása után, az Új Ádám örökösöket hagyott maga után.

Ezért tud most növekedni az új emberiség, mint Jézus Krisztus emberisége. Egyik oldalról, létezik az ember-Ádám, és az ő nemzete, a másik oldalról pedig, az Isten-ember, Jézus Krisztus (az új Ádám) és az ő nemzete, az új emberi nemzet. Egyrészről, van Ádám, a szőlővessző, aki a jó és a rossz megismerés szőlőtőkéje, másrészről pedig Jézus Krisztus, a szőlővessző, aki az Élet szőlőtőkéje (Jn 15,1-6), amihez a keresztség által csatlakozunk.

           Ahogy Jézus Krisztus, az új Ádám és Isten-ember, természetfeletti módon született, úgy mi, emberek, az ő örökösei is, természetfeletti módon születünk a Keresztség Szentsége által. Miért hívják a Keresztséget Szentségnek (szószerinti fordításban „Keresztelési Szent Titoknak”)? Azért, mert két része van: a látható, és a láthatatlan; az előbbi a látható világban történik, az utóbbi pedig a láthatatlanban.

Kereszteléskor ugyanis az embert láthatóan, háromszor teljesen a víz alá merítik, ezt a szemünkkel láthatjuk. Ami viszont láthatatlanul és rejtélyesen történik, az az, hogy leszakad az Ádám-fáról (a bukás fájáról), és hozzákapcsolódik Jézus Krisztus fájához (az Élet fájára). Ez a fa az ember kiszabadulása, Jézus Krisztus szőlőtőkéje, ez az ember megújulása és újraegyesülése Istennel, ez a fa a Mennyország, ez az Isten Országa a földön és a Mennyben (Mt 28,28).

            Az Úr feltámadásával, mennybemenetelével, és minden cselekedetével, ami szükséges volt a megszabadulásunkhoz, megszületett egy új nemzet, az ortodox keresztények nemzete: a Szent Ortodox Egyház!

            Mindenki, aki azt gondolja, hogy a kereszténység egy „eszme”, vagy „ideológia”, vagy azt feltételezi, hogy „létezik kereszténység Egyházon kívül,” az nagy tévedésben van! Keresztény csak az lehet, aki egyesült Krisztussal! Az Igazság nem egy eszme, hanem egy Személy, Jézus Krisztus! (Jn 14,6). Az Igazság MEGTESTESÜLT! (Jn 1,14).

Ortodox szerzetes: Jovan Bugarin