Az
őskeresztényeink ember fölötti elszántsága, hogy készek elviselni minden
szenvedést és készségesen meghalnának Krisztusért, félelemet keltett a
kínzóikban. Maximiánus császár, а keresztényeknek dühös és kegyetlen üldözője, ráparancsolt a prokonzuljának Antiókhiában,
hogy engedje szabadon Szent András katonát a börtönből, mivel félt, nehogy
föllázadjon a nép, amely jobban tisztelte Andrást mint a császárt. Valens császár
megparancsolta helytartójának Edessában, hogy ölje meg az összes keresztényt,
akik Áriusz ellen vannak. A helytartónak több emberi könyörületessége volt a császártól, és
titokban éjszaka szólt a keresztényeknek, hogy a következő napon ne menjenek ki
a városból a mezőre, ahol általában tartották az istentiszteleteket (mivel az Áriusz
követői elfoglalták az összes templomot a városban), hogy ne végezzék ki őket.
Ennek az intésnek ellenére, a keresztények másnap reggel mindnyájan boldogan kimentek
a mezőre, örvendve, hogy életüket adják az igaz hitért. Amikor a helytartó ment
a városból a katonákkal, látott egy keresztény asszonyt gyermekével a kezében,
ahogy siet a mezőre a katonák mellett. Mondja neki a helytartó: „Nem hallottad,
hogy odamegy a helytartó a katonáival és megöl mindenkit, akit ott talál?”
Válaszolt az asszony: „Hallottam, éppen azért sietek, hogy a többiekkel
meghaljak Krisztusért.” Tovább kérdezte a helytartó: „És ezt a gyereket miért
viszed magaddal?” Válaszolt az asszony: „Akarom, hogy a gyermekem is velem együtt
kiérdemelje a vértanúságot”. Hallva és látva ezt a helytartó, megijedve
visszament és közölte ezt a császárral. A császár is nagyon megijedt, és
visszavonta a vérengzésről kiadott parancsát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése