Öröm a vértanúságért

 

    Az őskeresztényeink ember fölötti elszántsága, hogy készek elviselni minden szenvedést és készségesen meghalnának Krisztusért, félelemet keltett a kínzóikban. Maximiánus császár, а keresztényeknek dühös és kegyetlen üldözője, ráparancsolt a prokonzuljának Antiókhiában, hogy engedje szabadon Szent András katonát a börtönből, mivel félt, nehogy föllázadjon a nép, amely jobban tisztelte Andrást mint a császárt. Valens császár megparancsolta helytartójának Edessában, hogy ölje meg az összes keresztényt, akik Áriusz ellen vannak. A helytartónak több emberi könyörületessége volt a császártól, és titokban éjszaka szólt a keresztényeknek, hogy a következő napon ne menjenek ki a városból a mezőre, ahol általában tartották az istentiszteleteket (mivel az Áriusz követői elfoglalták az összes templomot a városban), hogy ne végezzék ki őket. Ennek az intésnek ellenére, a keresztények másnap reggel mindnyájan boldogan kimentek a mezőre, örvendve, hogy életüket adják az igaz hitért. Amikor a helytartó ment a városból a katonákkal, látott egy keresztény asszonyt gyermekével a kezében, ahogy siet a mezőre a katonák mellett. Mondja neki a helytartó: „Nem hallottad, hogy odamegy a helytartó a katonáival és megöl mindenkit, akit ott talál?” Válaszolt az asszony: „Hallottam, éppen azért sietek, hogy a többiekkel meghaljak Krisztusért.” Tovább kérdezte a helytartó: „És ezt a gyereket miért viszed magaddal?” Válaszolt az asszony: „Akarom, hogy a gyermekem is velem együtt kiérdemelje a vértanúságot”. Hallva és látva ezt a helytartó, megijedve visszament és közölte ezt a császárral. A császár is nagyon megijedt, és visszavonta a vérengzésről kiadott parancsát.