E világban, nekünk ki kell használnunk
mindent, ami szükséges a lelkünk fejlődéséhez, mert amikor a halál elválaszt
bennünket ettől a világtól, mi semmit nem viszünk magunkkal a túlvilágra, a
lelkünkön kívül, amilyennek itt kialakítottuk. Oszlopos Szent Simeon mint tizennyolc
éves fiatalember, fáradozásában a lelke üdvösségéért, egy nap a földre borult és
Istenhez emelte imádságát, hogy Isten mutassa meg neki az üdvözséghez vezető
útat. És így sokáig feküdve imádságban, ilyen látomása volt: ásott alapul egy
gödröt valaminek, és elfáradva az ásástól, megállt pihenni. Akkor, hang szólalt
meg neki: „ássál mélyebre!” Ekkor ő elkezdett még nagyobb fáradozással ásni még
mélyebre; és kifáradva, újra megállt pihenni.
De megint hallotta a hangot: „ássál mélyebre!” És ő megint nekifogott ásni még
nagyobb fáradozással és erőlködéssel. Erre, jött a hang: „hagyd abba, elég volt; most, amit építeni akarsz, építs; fáradozás nélkül semmit sem érsz el.” Azok, akik
keveset fáradoznak és az érzéki csekélységben építik a lelkük életét, homokos
talajon építik az építményt, amely nem bír megmaradni ebben a mulandó világban,
és még olyannyira sem abban a múlhatatlanban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése