Azok reménye, akik elhagyták e világot

 

Jessze fia, készítsd el furulyádat, hogy énekelni kezdjen: Boldogok, akiknek útja szeplőtelen, akik az Úr törvénye szerint járnak. Üdvözítőnk is közli az élet Evangéliumában: Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent; boldogok a bánatosak, mert ők vigasztalást nyernek; boldogok, akik sírnak, mert örvendezni fognak.

Azoknak, akik lemondtak e világról és annak hiú tetteiről, akik megutálták annak kívánságait, és undorodnak vigasztalásaitól, a megváltó Evangéliumban jutalommal járó ígéret adatik – múlhatatlan paloták és örök élet.

Istenük iránti szeretetből ők az evilági életben elhagyták rokonaikat, szüleiket, gazdagságukat és birtokukat, mert hallották, hogy boldogok a lélekben szegények. És mindezért a Mennyország vár rájuk.

Ők a Szentlélek lakóhelyévé alakították át testüket, szigorú életmóddal legyőzték a kívánságot, magukkal vitték a nehéz fáradozás igáját, és az Úr iránti szeretet miatt semmibe vették még a saját életüket is.

Szétfeszítették ők a lelküket, keresztre szegezték testüket, és aszkéta életükkel kegyelmet nyertek Teremtőjüktől.

Megutálták a falánkságot, és megszerették az önmegtartóztatást; elűzték maguktól a testi tisztátalanságot, és megszerették a szemérmességet.

A vesződséget választották maguknak, elvetve a kényelmet; levetkőzték magukról a gőgöt, és felöltötték az alázatosságot.

Legyőzték az ellenséget, és diadalmaskodtak fölötte; menekülésre kényszerítették őt, és dicsőséget szereztek maguknak; legyőzték őt – és dicsőség illette őket; megvetették őt – és jutalmat nyertek.

Az Atya csókolja őket, a Fiú szeretettel öleli őket, és a Szentlélek beköltözik tiszta testükbe.

Krisztus így szól hozzájuk: „Jertek ti, akik fáradoztatok a Nevemért, menjetek be a palotákba, amelyekből sohasem távoznak a hívottak.”

Az ilyenekre helyezi az Úr a koszorút, és ők élvezik a boldogságot az Ő palotáiban, amiért elviselték Ővele a reggeltől-estig tartó szorongattatásokat.

A Mennyország azokra vár, akik győzelmet arattak a szorongattatásokban, és rajtuk keresztül dicsőségben részesültek.

Az angyalok, szokásuk szerint, azért szállnak le, hogy bátorítsák a harcosokat csata közben.

Szellemek csődülnek a győztesek elé, boldogoknak nevezik őket, és mondják: „Jertek, ti megterheltek, pihenjetek fáradozásaitoktól; szenvedéseitek tűrésével legyőztétek a gonoszt.”

A Menny megnyitja kapuját számukra; letelepednek ők a világosság háza népe közé, megtalálva ott a nyugalmat.

A szájukról dicsőítő hang zeng, Annak, aki a nehézségekben erőt adott nekik.

Szír Szent Efrém (306–†378)

A lélek, amely megérezte az üdvözülést az Úrban

 

Üdvözítő Krisztusom, számomra Te az élet útja lettél, aki az Atyához vezet. Egyedül ez az út az én örömöm, a vége pedig – a Mennyország.

Uralkodó Krisztusom, Isten Fia, számomra Te lettél az élet útja, és a megvilágosítóm.

A szolgád szívében a Te kegyelmed világossággá és örömmé vált, amely édésebb a szolgád szájában még a mézléptől is.

A szolgád lelkében a Te kegyelmed kincstárrá vált, mely gazdaggá tette szegénységében, és elűzte tőle a nyomort és a pusztulást.

A Te kegyelmed szolgád számára menedék, erő, közbenjárás, magasság, dicséret és táplálék az egész életre.

Hogyan hallgathat el a Te szolgád, Uralkodóm, aki megízlelte a kegyelmedet és a szereteted nagy gyönyörét?

Hogyan bátorkodjak újra akadályt állítani kegyelmed hullámainak, amely a vétkes szívekbe özönlik, és kitölti azt gyönyörrel és számtalan adománnyal?

Énekelni kezdek a Mennyei Erők Uralkodójának, és magasztalom kegyelmedet, Üdvözítő Krisztusom, és nem hagyom abba nyelvemmel énekelni a Te szeretetedet.

Magadhoz vonz a Te szereteted, Üdvözítőm, életem dicsősége.

A Te kegyelmed gyönyörűvé teszi számomra azt, ami vonzza elmémet, hogy Téged kövessen.

Legyen számodra jó termőföld az én szívem, és szálljon rá a Te kegyelmed harmatja, az örök élet cseppjei.

Arassa le a Te kegyelmed a szívem földjéről a jó termést – alázatosságot, hódolatot, megszentelődést és mindent, ami Neked kellemes.

Vezesd vissza lelkemet a mennyei gyönyör vidékeire, hogy világosságban tartózkodjon; hogy a mennyei gyönyör közepette én is mondhassam minden Szenttel: „Dicsőség a halhatatlan Atyának, hódolat Annak, aki mennyei ajándékokat ad a hitványnak, hogy ő is odanyújthassa a drahmát a mindenek Királyának dicsőségére.”

Szír Szent Efrém (306–†378)

Isten nélkül minden hiábavaló

 

    Nincsen semmi siralmasabb egy olyan embernél, aki nyomorúsága idejében elhagyja a reményét Istenben és olyan eszközökhöz folyamodik, amelyek ellentmondanak Isten törvényének. Az ilyen embernek nemcsak hogy nem sikerül helyreállítania külsőleg a helyzetét, hanem még a lelkét is elveszti. Ez az eset fordult elő Mikhaél Palaiologosz császárral. Hogy megmentse a császárságát, amely függőben volt a bolgárok és a szerbek miatt, ő a pápához fordult segítségért és beleegyezett az unióba. Mit ért el azzal? A császárságát nem mentette meg, viszont számtalan gonoszságot művelt és hamarosan szerencsétlenül életét vesztette hadjáratban Johannesz Dukász epiruszi fejedelem ellen. Az ortodox népesség olyannyira dühös volt rá, hogy fia Andronikosz nem merte őt nyilvánosan eltemetni, hanem éjszaka temette el gyásszertartás és imádság nélkül. Az ortodox Egyházból ki lett zárva, a római Egyház pedig nem fogadta be, Mikhaél az Isten Egyházán kívül végezte. Halála után a felesége, a császárnő, ilyen rendeletet hirdetett ki: „Az én császári méltóságom utálja és undorítónak tartja azt a tettet (uniót), amely nemrégiben történt az egyházban és abban forrongást idézett elő... És mivel az Isten Szent Egyháza úgy döntött, hogy meghalt férjemet, uralkodót és császárt, nem tartja méltónak megemlítésre az előírt engesztelő gyászmiséken, az említett cselekedet és forrongás miatt, ezért az én császári méltóságom is, mindenek elé helyezve az Istenfélelmet és a Szent Egyháznak való engedelmességet, jóváhagyom és elfogadom azt a döntést, és sosem fogok engesztelő gyászmisét mondatni az uralkodónak és férjemnek lelkéért.”

A bátorság és az Istenben való bizalom

    Az égiek és az emberek szemében mivel dicsőültek meg és mitől váltak magasztossá leginkább a szentek? Leggyakrabban alázatossággal és szolgálattal. Még keresztelése előtt Szent Mártonnak, mint katonatisztnek, volt egy szolgája, akit inkább testvérének tekintett, mint szolgának. Ő gyakran kiszolgálta saját szolgáját, nem szégyellve azt, hanem ellenkezőleg, annak örült. Amikor pappá akarta szentelni őt Szent Hilárion, ő azt a megtiszteltetést könnyekkel utasította el és kikönyörögte a püspöktől, hogy csak annyit engedjen meg neki, hogy szerzetes lehessen valamilyen elhanyagolt településen. Egy alkalommal utazott Szent Márton Franciaországból Pannóniába, hogy meglátogassa a szüleit. Amikor az Alpokon ment keresztül, elfogták a zsiványok és meg akarták ölni. Mikor az egyik rabló felemelte a kardját, hogy lemészárolja, Márton nem ijedt meg, még csak meg sem rezzent, és nem kért tőlük kegyelmet sem, hanem teljesen nyugodt volt, mintha semmi sem történt volna. A rabló elcsodálkozott az ilyen viselkedésen, leeresztette a kardját, és megkérdezte Mártont, ki ő. Márton mondta, hogy ő keresztény, és hogy azért nem ijedt meg, mert tudja, hogy Isten a nagy irgalmassága miatt mindig közel van az emberekhez, de főleg a veszélyes pillanatokban. A zsiványok elámultak Isten emberének ritka erényén, és az, aki felemelte kardját Mártonra, Krisztus hívője lett, megkeresztelkedett, és később szerztessé vált. Amikor Tours városában üres lett a püspöki szék, mindenki azt akarta, hogy Szent Márton legyen a püspök, de Márton még hallani sem akart róla. De néhány toursi lakos, ravaszsággal kicsalta a kolostorból és elvezette. Ugyanis: eljöttek Márton kolostorának kapuja elé és szóltak az igumennak, hogy egy bizonyos beteg várja a kapu előtt és kéri, hogy jöjjön ki s áldja meg. Amikor Szent Márton kiment, ők elfogták, elvezették Toursba és püspökké szenteltették. Már öreg volt, amikor látomása révén megtudta, hogy hamarosan meg fog halni, és ő ezt elmondta szerzetestársainak, amitől ők sírni kezdtek, és kérték, hogy ne hagyja el őket. Hogy megvigasztalja őket a szent, előttük a következőképp imádkozott Istenhez: „Uram, hogyha még szüksége van rám az embereidnek, én nem mondok le fáradságaimról. Legyen meg a Te szent akaratod!”

Az ikonnal történt csoda

 

    Minthogy Isten gondviselése által csodatevő gyógyítóerő adatik a megszentelt víznek vagy a megszentelt olajnak, ugyanúgy olyan erő adatik az ikonoknak is. Nagy Szent Atanáz egy gyönyörű példát említ a szent ikonok csodatevő erejéről. Egy keresztény ember Virit városában élt házbérben. Kiköltözve abból a házból ottfelejtett egy ikont, amelyen az Üdvözítő volt. Utána abba a házba beköltözött egy zsidó. Abban a városban sok zsidó volt, akik ellenségesek voltak a keresztény hittel szemben. Amikor rátaláltak az ikonra,  a zsidók azt kivitték a gyűléstermükbe és kigúnyolták, mint ahogy azt az ősatyáik tették közvetlenül az Üdvözítővel. És ugyanazt tették a zsidók az ikonnal, amit ősatyáik tettek az Üdvözítővel, ugyanis: „szegekkel átlyukasztották kezeit és lábait, megáztatták az ikonon szereplő alak száját ecettel, és minden módon kigúnyolták az Üdvözítő alakját. Végül, egyikük kezébe vette a kopját és megütötte vele az isteni alakzat bordáját. És íme a csoda, az átszúrt helyről vér és víz kezdett folyni, mint hajdan a keresztrefeszített élő Isten testéből. A zsidók félelmét és rémültségét nem lehet körülírni. Akkor edényt helyeztek alá, hogy abba folyjon a vér; és odavezettek sok beteget, vakot, süketet, bénát, veszettet, akiket mihelyt bekentek azzal a vérrel – mindjárt meggyógyultak. E csodára összegyűlt az egész város, és mindnyájan dicsőítették Krisztus Istent. A zsidók pedig abban a városban, attól kezdve hittek az élő és életetadó Úr Krisztusban.

A zografi vértanúk

 

    Isten gondviselése által a legtöbb csoda és égi jelenet akkor történik, amikor Isten szolgáit kínzásnak vetik alá. Azon a napon, amikor a latinok megindultak a Zograf kolostorba, egy öreg szerzetes a szölősben végezte a kötelességét, amely félórányi távolságra volt a kolostortól, és megszokott időben az Isten Anyja ikonja előtt olvasta az akathisztoszt. Amikor ahhoz a részhez ért, amikor mondta „Örvendezz!”, egyszer csak az ikontól is szó hallatszott: „Örvendezz te is, öreg! Menekülj innen minél előbb, hogy ne érjen szerencsétlenség; vagy értesítsd a szerzetestársaidat a kolostorban, hogy zárják be magukat, mert az istenellenes latinok megtámadták ezt a Hegységet, amelyet én választottam, és már közel vannak.” Az öreg megrémülve a földre borult és félelmében fölkiáltott: „Hogyan hagyjalak itt Téged, Királynő, az én közbenjárómat?” Ekkor ismét hang hallatszott: „Ne aggódj értem, hanem sietve menjél!” Az öreg mindjárt elindult a kolostorba. Amikor megérkezett a kolostor kapuja elé, odanézve, ugyanazt az Istenszülő ikonját látta a kapu előtt. Az ikon csodás módon előbb érkezett meg a kolostorba, mint ő maga. Elámulva mesélte el az öreg a kolostor elöljárójának és szerzetestársainak mindazt, ami történt vele, és mindnyájan hallva ezt, dicsőítették Istent és Isten Anyját.  

    Ezután egy alkalommal, amikor nagy virrasztás volt a 26 zografi vértanú ünnepe alkalmából, 1873. október 10-én. Hold nélküli éjszaka volt. Az éjszaka közepette, amikor a szerzetesek énekeltek és olvasták a templomban a szent vértanúk történetét, egyszercsak valamilyen suhogás hallatszott a templomban, a templom fölött pedig megjelent egy lángoszlop a földtől az égig, olyan erős fénnyel, hogy a mezőn minden olyan világosan látszott, mint délben. Ez a csodás jelenet kb. negyedóráig tartott, és utána eltűnt.

Isten büntet, de kegyelmez is

 

    Hogy hogyan büntet és kegyelmez Isten, azt világosan lehet látni az utolsó szerb despoták életéből a szerb földek törökök általi megszállásának idején. A törökök nem önuralomként és önkényesen jöttek a Balkánra leigázni a keresztény népeket, görögöket, bolgárokat és szerbeket, hanem Isten jóváhagyásával, ugyanúgy, ahogy Nebukadnezár nem saját erejével, hanem Isten engedélyével hódította meg Jeruzsálemet és vezette el a zsidókat  rabságba. A nép fejedelmeinek és főurainak vétkei miatt szenvedett kegyetlenül a szerb nép, de még kegyetlenebbül szenvedtek maguk a fejedelmek és a főurak. György despota száműzetésben halt meg, a fiait: Grgurt és Istvánt megvakították a törökök, a lánya pedig erőszakkal lett a szultán felesége, a középső fia felkelt édesanyja Irina és testvére Grgur ellen és erővel foglalta el a megingott trónust Szеndrőben; de nemsokára meghalt. A megvakított István éppen hogy csak despotává vált, menekülnie kellett Albániába, utána pedig Olaszországba, ahol száműzetésben és nyomorban halt meg idegen földön. Mindez Isten büntetése. És hol van a könyörület? Isten megdicsőítette örök dicsőséggel ezt az Istvánt is, feleségét Angelinát és gyermekeiket Makszimot és Jánost. Nyolc év sírban fekvés után István testét kiásták és egészben találták, belőle kellemes illat áradt. És sok csoda nyilvánult meg az ő szent ereklyéitől. Úgyszintén megdicsőültek és megszentelődtek Isten kegyelme által az ő felesége és fiai.