A bátorság és az Istenben való bizalom

    Az égiek és az emberek szemében mivel dicsőültek meg és mitől váltak magasztossá leginkább a szentek? Leggyakrabban alázatossággal és szolgálattal. Még keresztelése előtt Szent Mártonnak, mint katonatisztnek, volt egy szolgája, akit inkább testvérének tekintett, mint szolgának. Ő gyakran kiszolgálta saját szolgáját, nem szégyellve azt, hanem ellenkezőleg, annak örült. Amikor pappá akarta szentelni őt Szent Hilárion, ő azt a megtiszteltetést könnyekkel utasította el és kikönyörögte a püspöktől, hogy csak annyit engedjen meg neki, hogy szerzetes lehessen valamilyen elhanyagolt településen. Egy alkalommal utazott Szent Márton Franciaországból Pannóniába, hogy meglátogassa a szüleit. Amikor az Alpokon ment keresztül, elfogták a zsiványok és meg akarták ölni. Mikor az egyik rabló felemelte a kardját, hogy lemészárolja, Márton nem ijedt meg, még csak meg sem rezzent, és nem kért tőlük kegyelmet sem, hanem teljesen nyugodt volt, mintha semmi sem történt volna. A rabló elcsodálkozott az ilyen viselkedésen, leeresztette a kardját, és megkérdezte Mártont, ki ő. Márton mondta, hogy ő keresztény, és hogy azért nem ijedt meg, mert tudja, hogy Isten a nagy irgalmassága miatt mindig közel van az emberekhez, de főleg a veszélyes pillanatokban. A zsiványok elámultak Isten emberének ritka erényén, és az, aki felemelte kardját Mártonra, Krisztus hívője lett, megkeresztelkedett, és később szerztessé vált. Amikor Tours városában üres lett a püspöki szék, mindenki azt akarta, hogy Szent Márton legyen a püspök, de Márton még hallani sem akart róla. De néhány toursi lakos, ravaszsággal kicsalta a kolostorból és elvezette. Ugyanis: eljöttek Márton kolostorának kapuja elé és szóltak az igumennak, hogy egy bizonyos beteg várja a kapu előtt és kéri, hogy jöjjön ki s áldja meg. Amikor Szent Márton kiment, ők elfogták, elvezették Toursba és püspökké szenteltették. Már öreg volt, amikor látomása révén megtudta, hogy hamarosan meg fog halni, és ő ezt elmondta szerzetestársainak, amitől ők sírni kezdtek, és kérték, hogy ne hagyja el őket. Hogy megvigasztalja őket a szent, előttük a következőképp imádkozott Istenhez: „Uram, hogyha még szüksége van rám az embereidnek, én nem mondok le fáradságaimról. Legyen meg a Te szent akaratod!”