A vagyongyűjtésről az öregségre

 

    Sok ember tudatlanságából többet törekszik azért, hogy hogyan enyhítse fájdalmát öreg korában, és a halál előtti betegségében, mint azon, hogy hogyan szabaduljon majd meg a pokoli szenvedéstől, amely bekövetkezik az öregség és halál utáni életében. Volt egyszer egy nőtlen ember, nagyon pénzéhes volt, és évről-évre egyre nagyobb szenvedéllyel gyűjtötte magának a szükségtelen gazdagságot. Amikor megkérdezték tőle, miért fáradozik ennyit és gyűjti a vagyont, amely fölösleges számára, ő így válaszolt: „Gyűjtöm az öregségemre. Ez a kincs fog engem gyógyítani és etetni az öregségemben és a betegségemben.” És valóban, a sejtelme megvalósult. Öregségében nehéz és hosszadalmas betegség fogta el. Ő osztotta a megspórolt vagyonát az orvosoknak, hogy gyógyítsák, és a szolgáknak, hogy gondozzák és etessék. De a vagyona elfogyott, a betegsége pedig elhúzódott. Az orvosok és a szolgák elhagyták, és ő kétségbeesett. A szomszédjai hozogattak neki valamennyi kenyeret haláláig, halála után pedig a község költségére lett eltemetve. Amire előlátta a vagyonát, arra is költötte el. Isten teljesítette a kívánságát, és elküldte neki a betegséget, amelyről ő beszélt, és amelyre elkészítette a nagy vagyonát. Az összes vagyona sem tudta enyhíteni a szenvedését e világban, mivel fogja akkor tudni azt enyhíteni amabban? Mivel? Hisz nem vitt magával sem hitet, sem reményt, sem könyörületes tetteket, sem imádságot, sem bűnbánatot. Valaki látott elhunyt embert nagy dicsőségben a Mennyben, és megkérdezte tőle, hogy mivel érdelmelte ki azt a dicsőséget? Válaszolt az ember: „Én a földi életemben bérmunkás voltam egy gonosztevőnél, aki béremet sosem fizette ki; de én mindent eltűrtem és végig szolgáltam, reménykedve Istenben.” Látott egy másikat is, még nagyobb dicsőségben, és amikor őt is megkérdezte, az így válaszolt: „Én bélpoklos voltam, és mindvégig hálát mondogattam Istennek azért”. Azt pedig, aki halmozta a pénzét a betegségére az öregségben, soha senki nem látta a mennyei dicsőségben a túlvilágon.