Szent János apostol Evangéliumában van
egy történet a házasságtörő asszonyról. Urunk
Jézus abban csodálatos módon mentette meg a bűnös asszonyt, úgy, hogy ujjával
írt valamit a porba. Nos, hogy mit írt, azt a Szent Hagyományból tudhatjuk meg,
erről szól az alábbi elbeszélés:
Egy reggel a jeruzsálemi templom előtt ült a Jóságos Úr, és táplálta a kiéhezett lelkeket édes tanításával az örök boldogságról. Mesélt az Úr a népnek, akik, mint a mézet, úgy élvezték az isteni igét, és ezalatt sokak keserűsége és gazsága foszlott szét, mint a hó a ragyogó napon. Ki tudja, meddig tartott volna e szeretet és béke látványa az ég és a föld között, ha nem történt volna valami váratlan, kegyetlen dolog. Mindig, amikor a nép élvezi az Isten iránt érzett szeretetet, megjelennek ott a gőgös, sajnálatra méltó farizeusok elöljárói, hogy szemtelen üvöltözésükkel megszakítsák azt az isteni harmóniát, ami eltompult lelkük számára érthetetlen és értéktelen. Szóval mit tettek a farizeusok? Talán legyőztek valamilyen erős hadsereget, vagy elfogtak valamilyen zsiványt? Semmit ebből, hanem odahurcoltak egy szerencsétlen, bűnös asszonyt, akit házasságtörés miatt fogtak el, és nagy pompával Krisztus elé helyezték, kiáltva: „Mester! Ezt az asszonyt házasságtörésen kapták. Mózes a törvényben azt parancsolta nekünk, hogy az ilyeneket meg kell kövezni. Te ugyan mit mondasz?” (Jn 8,4-5). A kérdésre: „Te ugyan mit mondasz?”, a félelemmel eltelt nép kettévált, és helyet adott az elöljáróknak, hogy kifejtsék kedvetlenségüket. Némelyek félelemükben elmenekültek, mert nem bírták elviselni ezt a borzalmas civakodást a nyugodt, békés hangulat után, mert az Úr nekik az életről, az örömről beszélt, ezek meg a gyilkosságról. Ameddig az Úr boldogságot vetett mindenki szívébe, és a mag növekedett ott, mint a jó földben, addig a hatalmon lévő nép vénei szemtelenségükben mintha bárddal verték volna szét az ültetvényt. Nos, a kérdés az, hogy a vének, mint a törvény őrzői, miért nem kövezték meg maguktól az asszonyt? Miért vezették őt Jézus elé, amikor Mózes törvénye feljogosította őket arra, ki lepődött volna meg azokban a napokban, ki ellenezte volna azt? Tehát miért vezették őt az Úr elé? Biztos nem azért, hogy kieszközöljék tőle a büntetés enyhítését vagy a megkegyelmezést, hanem csak azért, hogy megfontolt pokoli tervvel rajtakapják a Jóságos Urat, hogy szóban megszegte a törvényt. Itt, Salamon temploma előtt, ahol frigyládában őrizték a Kőtáblákra írt törvényt, a Kerubok szárnyainak árnyékában, itt, a nép előtt kell Neki, Krisztusnak, ellentmondani a törvénynek, amivel sikerülne a szándékuk, hogy egy csapással két életet gyilkoljanak meg. A kérdésre: „Te ugyan mit mondasz?”, nagy csend lett. Minden jelenlévő egy választ várt a két lehetőségből: vagy felmenti az Úr a bűnös asszonyt könyörülete által, és azzal megszegi a törvényt, vagy pedig követi a törvényt, és azt mondja, tegyetek úgy, ahogy a törvényben áll, amivel megszegi a parancsot a megbocsátásról és a könyörületről. Az első esetben Őt is halálra ítélték volna, a másodikban kicsúfolták és kinevették volna. Lehet, hogy a tömegben olyanok is voltak, akik mégis reménykedtek Jézustól valamilyen harmadik, nagy és ismeretlen válaszban. De senki még csak nem is sejtette abban az áttekinthetetlen tömegben, hogy a válasz, amelyet Ő adni fog abban az órában, azon a napsütéses napon, a bölcs király temploma előtt, – egy vétkes emberi lény mellett, aki éppen csak nincs összerogyva és széttiporva a húsból és vérből álló sárban – ; tehát senki sem sejthette, hogy válasza akkora nyomot fog hagyni az időben és a térben, amilyet hagyott. Senki sem tudhatta, hogy az Ő válasza húsz évszázad után is örömmel, tisztelettel és csodálattal fog ismétlődni a világ minden táján. Csak Ő, a Mindentudó tudta, hogy az Ő akkori válasza morális törvénye lesz a nemzedékeknek, törzseknek és nemzeteknek az idők végéig. Az Úr egy pillanatig hallgatott és gondolkodott. Az Ő gondolata Lélekben való elmerülés volt a rejtett titokzatos lényekbe, a rejtett titokzatos dolgokba, a titokzatos emberi lelkekbe, az ég magas titkaiba, a föld mély titkaiba, az idő és tér távoli titkaiba. Amikor mindenről belátást nyert és mindenen átlátott, a teremtett világ minden történetének végéről – egyetlen szellemi látomásban –, megfogalmazódott a válasza. „Te ugyan mit mondasz?”, ostromolták a kérdéssel, kárörömtől eltorzult arccal. Akkor a Jóságos Úr, az emberiség erkölcsi életének és magatartásának a Törvényhozója, lehajolt a földig, tenyerével elsimította a port, és az ujjával elkezdett rá írni. Az volt az a harmadik, az a nagy és ismeretlen. Mit írt az Úr a porba? A bűnös asszony vádlóinak legeltitkoltabb törvényszegéseit írta az Úr ujja a porba, mert hiábavalóság elrejteni Annak a szeme elől, aki mindent lát és mindent tud, akinek a tudása látomás. „Meshulam meglopta a templom kincsét”, írta az Úr ujja, „Áser házasságtörést követett el testvérének feleségével”, „Shalom hamis esküt tett”, „Eled megütötte a szülőjét”, „Amarnah elkobozta az özvegyasszony vagyonát”, „Merári szodomai bűnt követett el”, „Joel bálványoknak hódolt” és így sorban. (A neveknek csak a kezdőbetűit írta, nem akarván őket mindenki előtt megszégyeníteni.) Azok, akikre ezek vonatkoztak, rettentő szörnyűséggel olvasták az írottakat, az igazságukkal dicsekvő arcátlanok és még arcátlanabb bírói mások igazságtalanságának, most elnémulva és mozdulatlanul álltak, mint a sziklák a templom falaiban, félelemükben remegtek, nem mertek még egymás szemébe sem nézni. Az alattomosan eltitkolt gaztetteik, melyekkel semmibevették Mózes törvényét, lám, Neki ismerősek voltak, és most itt a szemük láttára voltak leírva. Egyszer csak elnémult a szájuk, a bűnös asszonyra többé nem is gondoltak, hanem csak saját magukra és saját halálukra, amely le volt írva a porba az Igazságos Bíró ujja által. Egy nyelv sem mozdult meg, hogy kimondja azt az arcátlan és ravasz kérdést: „Te ugyan mit mondasz?”. Az Úr semmit sem szólt. Ami undorító, vétkes és tisztátalan, csak a piszkos porba írják, amit viszont a porba írnak, gyorsan törölhető is, mert az Úr nem akarta nyilvánosságra hozni a nép előtt a bűneiket, nem ítélte el őket, amiért a törvény szerint megkövezés járna. A jóindulatú Isten Báránya nem tervez sem bosszút, sem halált azoknak, akik jobban kívánták Neki a halált, mint saját maguknak az örök életet. Csak útbaigazítani akarta őket, hogy magukat nézzék és saját bűneiket, és figyelmeztesse őket, hogy saját vétkes terhük alatt ne legyenek szigorú bírái más vétkezőnek; hogy mint a bűntől való bélpoklosok, ne siessenek orvosai lenni más bélpoklosnak. Csak ezeket akarta az Úr. A por el lett simítva, az írás kitörölve, az Úr fölegyensesedett, és gyengéden mondta nekik: „Aki közületek bűn nélkül van, az vessen rá először követ”. Mintha valaki elvenné az ellenségtől a fegyvert és mondaná, most lőjetek. Egyszer csak kiürült a Salamon templom előtti tér, a bűnös asszonyon és a Bűntelenen kívül senki sem maradt ott. „Asszony hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged?” kérdezte az Úr. Tudta Ő, hogy senki sem ítélte el, de kérdésével bátorítani akarta az asszonyt, hogy felemelje a lelkét és a szívét, úgy, hogy világosabban és jobban megértse azt, amit Ő utána majd mondani fog neki. „Senki, Uram!”, kioldódott végül a nyelve annak a szegény, szerencsétlen, bűnös teremtésnek, akinek az imént nem volt reménye, hogy valaha még beszélni fog, és aki talán először érezte meg az életében az igazi öröm áradatát: „Én sem ítéllek el. Menj, és többé már ne vétkezzél!” (Jn 8,11). Amikor a farkasok elállnak az áldozattól, természetesen a pásztor sem kívánja a bárányának a halált, amikor az emberek nem ítélnek el a bűnért, akkor a büntetést sem róják ki számodra, de a bűnőd továbbra is megmarad. Mikor Isten nem ítél el, az azt jelenti, hogy megbocsátja a bűnödet, kiveszi belőled a bűnt, mint egy hosszú ideig nem gyógyított gennyes sebet, és lelkedet tisztává teszi. Ezt követően Krisztus szavai: „Én sem ítéllek el”, ugyanazt jelentik: „Bocsánatot nyertek bűneid” (Lk 5,23). Íme az öröm, amely az Igaztól jön, öröm, amely az Igazságtól jön, öröm, amely a Könyörületestől jön, öröm az Élettől, mert megóvta az Úr az életet. Örüljetek és vigadjatok, mondta az Úr, „hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen (Jn 15,11), és örömötöket nem veszi el tőletek senki.” (Jn 16,22). Legyen hála és dicsőség Urunknak és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak az Atyával és a Szentlélekkel, a Három szétválaszthatatlannak most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése