Sokszor egy rövid történet nagy tanulságot eredményezhet. Hátha e két történet elgondolkodtat bennünket, hogy ne a rosszat keressük másban, és ne irigykedjünk.
Az igumen és az öreg szerzetes
Egy barlangban élt egy idős szerzetes. Éveken keresztül nem jött ki onnan, de az eledelt egy közeli kolostorban élő szerzetestestvér vitte neki minden nap. Egy reggel az a bizonyos testvér helyett az eledelt a kolostor igumenja (a kolostor elöljárója) vitte neki. Szomorúan panaszkodott az idős szerzetesnek, aki minden kérdésre választ tudott adni. – Tudja, atyám, a kolostorunk elhanyagolttá válik, nincsenek új szerzetesek, nincs ereklyénk, hogy miattuk látogatók jöjjenek. Valahogy mi is elidegenedtünk egymástól, mintha kihaló faj lennénk. A testvérek egymással alig beszélnek, mindenki mindenkit zavar. Az öreg meghallgatta, és nevetni kezdett. – Ti vagytok szomorúak? Hát lehetséges az, olyan helyen? – Milyen helyen? – kérdezte az igumen. – Köztetek van egy szent ember, ti meg kétségbeestetek és szomorkodtok. Az igumen, míg ment le a kolostor felé, gondolkodott, ki lehet az, de mindenkiben talált valamilyen hibát. Amikor visszatért a kolostorba, elmesélte a szerzetestársaknak, hogy mit hallott. Onnantól kezdve a kolostorban valamilyen csodálatos öröm áradt. Mindenki boldog volt és figyelmes egymással. Mindenki mindenkire gyanakodott, mindenki figyelte a másikat, meghallgatták és becsben tartották egymást. Ezt a nép is észrevette, és boldogan kezdett jönni hozzájuk. És a testvérség megsokasodott. Az igumen újra elment az öreghez. – Atyám, megértettem a tanulságot. Mindegyiküket figyelmesen és alaposan néztem, mindegyikük aranyat ér, el sem tudtam képzelni, mivel rendelkezünk, ameddig nem kezdtem el őket figyelemmel követni. Az öreg elnevette magát, és mondta: „Minden ember jó, csak mi hibázunk, mivel elsőként mindenkiben a legrosszabat keressük”.
A két fekvőbeteg
Egy kórház épületében két súlyosan beteg ember feküdt. Egyik az ablak mellett feküdt, a másiknak az ágya az ajtó mellett volt. Mit látsz, ha kinézel az ablakon? – kérdezte, aki az ajtó mellett feküdt. – Óh! – vidult fel az első. – Látom az eget, a felhőket, amelyek az állatokra emlékeztetnek, a tavat, és a távolban az erdőt. Minden nap elmesélte az ablak mellett fekvő beteg a szomszédjának, hogy mi történik az ablakon túl. Látott csónakot, halászt aki sok halat fogott, gyerekeket, akik játszanak a dombon, fiatal szerelmespárokat, ahogy fogják egymás kezét, és ragyogó tekintetük nem távozik egymásról. Ez idő alatt, ameddig nézte ezeket a hihetetlen dolgokat az ablakon keresztül, a szomszédját az irigység kínozta. „Ez igazságtalan – gondolta magában –, mivel érdemelte ki, hogy őt tegyék oda az ablak mellé, nem pedig engem? Én csak a befestett ajtót nézhetem, ameddig ő élvezi a látványt az ablakon kívül.” Egyszer csak az ablak melletti beteget nagy köhögés fogta el, és nehezen kezdett lélegezni. Többször is próbálta lenyomni a vészgombot a nővér hívására, de nem sikerült neki, nem volt ereje, meg a köhögéstől is rázkódott. A szomszédja nézte, hogy mi történik. Semmiből sem állt volna neki, hogy megnyomja a saját gombját, de nem tette meg. Egy idő után csönd következett be, és az ablak mellett fekvő beteg kinyújtózkodott az ágyán. Amikor kivitték, a szomszéd megkérte a nővért, hogy helyezze át őt az ablak mellé. A nővér teljesítette a beteg kérését, áthelyezte az ágyneműjét, segített neki elhelyezkedni, és meggyőződve arról, hogy a betegnek kényelmes, elindult az ajtó felé. Azonban megállította a páciens váratlan hangja. – Hogyan létezik ez? Ez az ablak egy üres szürke falra néz! Az, aki meghalt, mesélte nekem, hogy erdőt, tavat, felhőket, embereket lát... Hogyan láthatta ő mindezt ezen az ablakon keresztül? A nővér szomorúan elmosolyodott: – Ő semmit sem láthatott. Az Ön elhunyt szomszédja vak volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése